Nem tudok felidézni még egy olyan művet, amit már az előszónál gombóccal a torkomban olvastam volna, ám ez is egyértelműen azt igazolja, hogy mennyire nem szokványos irodalmi alkotás A holló. James O'Barr képregénye egyszerre megemlékezés és gyászfeldolgozás, ugyanis saját, személyes tragédiájából fakadó érzéseit örökítette meg tintával, és formálta egy misztikummal átitatott, transzcendens bosszúhadjárattá.
A magyar nyelven 2023-ban megjelent, bővített kiadás számos tekintetben hiánypótló és roppant időszerű is volt, így végre maradéktalanul, a szerző eredeti szándéka szerint ismerhetjük meg a bosszúálló angyal történetét.
Egy évvel azután, hogy Eric Draven és menyasszonya, Shelly egy utcai banda áldozatai lesznek, a végső megnyugvást nem lelő férfi visszatér a halálból, hogy könyörtelenül leszámoljon gyilkosaikkal. Ha valaki nem ismeri A holló valós hátterét, a felszínen nem tűnhet többnek egy "hagyományos" bosszúsztorinál. O'Barr, miután leendő feleségét elgázolta egy ittas sofőr, eredetileg önterápiás céllal vágott bele az alkotói folyamatba. Eric bűntudata a sajátja, ez pedig a kész mű minden aspektusában érezhető. A kötet elején a szerző kíméletlen őszinteséggel mesél "a lányról, aki Shelly volt", és arról, hogy mit jelentett számára papírra vetni az értelmetlen halál által kiváltott érzéseit. Kitér arra is, hogy az 1994-es filmváltozat készítéséhez fűződő újabb tragédia, a címszerepben látható Brandon Lee halála hogyan lökte olyan mélységekbe, ahonnan nehezen látta a kifelé vezető utat. Ez a bevezető segít, hogy egy kicsit más szemmel, egy lélek kitárulkozásaként tekintsünk A hollóra.
A történet maga valóban egy vérgőzös vendetta, ahol a természetfeletti hatalommal felruházott Eric sorról sorra számol le a vesztüket okozó bandatagokkal, miközben lázálomszerű emlékképeken át vele együtt merülünk el az idilli múltban. A szintén kultikus státuszú filmadaptációval szemben O'Barr főhőse lényegében érinthetetlen, ő a testet öltött megtorlás, aki karcolás nélkül vágja magát keresztül ellenségein. A holló eredetije ugyanis - nem meglepő módon - sokkal nagyobb figyelmet fordít az érzelmekre és a múltidézésre. Rengeteg meghitt, derűs hangulatú jelenet mutatja be a fiatal szerelmespárt, mégis szívfacsaró ezeket az oldalakat lapozgatni, hiszen Eric - és rajta keresztül O'Barr - vesztéségét húzzák alá.
Ezek a "látomások" kísérik végig a cselekmény gerincét adó bosszú-mészárlást, habár részben emiatt konvencionális, egységes cselekményről sem beszélhetünk A holló esetén. A szerzőnek kevésbé állt szándékában a történeti folytonosság megteremtése, mintsem az, hogy az igaz szerelemről és a gyászról meséljen. Jó példa erre, hogy a katalizátorként ható gyilkosságot (Eric és a menyasszonya halálát) nem is mutatja meg O'Barr a kötet második feléig. Az időben való oda-vissza ugrálás ellenére persze végig érthető marad a történet, ami halad a meghatározottnak vélt végkifejlet felé.
Azonnal szembetűnő, hogy O'Barr nagyon markáns képi világot teremtett A hollóhoz, ami talán nem is nyeri el mindenki tetszését. Határozott ecsetvonásain érezni a dühöt és az indulatot, és ahogyan A. A. Attanasio fogalmazott a kötet végén helyet kapó esszéjében, a sötét tintafoltok valóban szinte megmozdulnak a fekete-fehér képeken. Különösen elnyerte a tetszésem, hogy a visszaemlékezéseket teljesen eltérő stílussal ábrázolja, ami igazán erőteljes kontrasztot teremt a múlt és a jelen eseményei között.
Emelem kalapomat a magas minőségű hazai kiadás előtt, a keménykötésű, védőborítóval ellátott kötet méltó lett a történet jelentőségéhez, és a fordítást sem érheti panasz. A bővített kiadás különlegessége, hogy harminc oldalnyi extra képanyagot tartalmaz, közte egy vadonatúj zárófejezettel is. Említésre méltó adalék, hogy az elveszett és új képsorokat a szerző az eredeti, évtizedekkel korábban használt rajztechnikával készítette. Aki kíváncsi a technikai részletekre, az előszóban erről is olvashat amellett, hogy eleve miért maradtak ki ezek az eredeti megjelenéskor.
