Szinte minden embernek volt olyan időszak az életében, amikor félt az éjszaka különös világától. Legnagyobb százalékuknál elmúlt ez a különös érzés, de akadnak szép számmal, akik egész életük során rettegnek az éjtől és annak különös, gyakran ijesztő neszeitől, árnyaitól.
Jómagam elég sokszor gondolkodtam már azon, hogy mi okozhatja ezt a titokzatos rettegést. Olvastam jónéhány, a dologgal kapcsolatos írást, de pontos választ sehol sem találtam. Ha szabad megjegyeznem, szerény véleményem azt súgja, hogy erre a kérdésre, minden igényt kielégítő felelet nincs.
A számos találgatás közül, számomra az tűnik leglogikusabbnak, amely a túlvilághoz, és az ott bolyongó szellemekhez köti az éjszakától való félelem érzetét.
Számos nemzet és népcsoport hagyományában bukkanhatunk közös pontra, mely szerint az elhunytak lelkei visszatérnek az éjjeli órákban, hogy kísértsék az élőket. Ezt a bizonyos közös pontot számtalan tudós, és magát hozzáértőnek valló személy vizsgálta már, de kézzel fogható bizonyítékot arra vonatkozóan, hogy valóban léteznek-e kísértetek, nem találtak.
Ezt a kérdést sokan sokféleképp értelmezik. Vannak, akik tudni vélik, hogy a túlvilág létezik, de sokan kétkednek benne. Bevallom őszintén, hogy én mindig is az utóbbi csoportba tartoztam. Amíg nem látok kísértetet, vagy nem mutatnak mindent elsöprő bizonyítékot, addig nem hiszek bennük. Azonban kettő esemény, amely a közvetlen környezetemben történt, elgondolkodtatott. Ahhoz, hogy megismerjük e történéseket vissza kell utaznunk a kilencvenes évek elejére.
Az első eset idején nem lehettem több két évesnél. Édesanyám mesélte el a számomra mind a mai napig hihetetlen történetet, amely a szomszédban történt. Sanyi bátyámék akkor építkeztek. A ház zökkenőmentesen készült el, csak arra várt, hogy beköltözzön a család. Az utolsó bútorokat pakolták be, amikor megtörtént a dolog. Volt nekik egy négyrészes szekrénysoruk, amelynek tagjai fejenként lehettek olyan százötven kiló körül. Nagy küszködve sikerült beállítani a helyükre a súlyos bútorcsodákat. Az egyik szekrény a négy közül vitrines volt, amiben egy rakat porcelántányér és üvegtál foglalt helyet.
Sanyi bátyám épp a konyhában ügyködött valamit, amikor a zárt bejárati ajtó kivágódott, majd visszacsapódott, mintha egy nagy erejű ember csapta volna be. A szomszéd meglepetten meredt az ajtóra, amikor a szobából, ahol a szekrénysor állt, törő üveg hangja hallatszott. Sietve odament. A szoba bejáratából figyelte a nem mindennapi eseményt. A vitrines szekrényből egyenként hullottak a földre a tányérok és tálak. Úgy nézett ki, mintha valaki szánt szándékkal dobálná őket ki a szekrényből. Miután az összes porcelán és üveg a földön hevert szanaszét, a súlyos bútorok egyenként előrebillentek. Valami felborította őket. Ezek után Sanyi bátyám érzett egy enyhe fuvallatot a karján, majd a bejárati ajtó ugyanúgy kivágódott, mint egy perccel ezelőtt, de most nyitva is maradt.
A faluban hamar híre ment a dolognak, és az emberek mindenféle hülyeséget pletykáltak. Említettek ördögöket, gonosz szellemeket, de akadt olyan is, aki Sanyi bátyámat gyanúsította meg, hogy részegen felborította a szekrényeket, csak nem emlékszik rá. Egy ideig hangos volt a falu a sok híreszteléstől, de az igazság azóta sem derült ki.
A második esetről már vannak emlékeim, igaz nem pontosak. Akkoriban hat éves lehettem. Nagyszüleim, édesanyám felmenői a közeli Nagykállóban éltek. Nagyapám életerős, a hatvanas éveit taposó férfiember gazdálkodással töltötte nyugdíjas éveit. Egy nap szörnyű dolog történt, agyvérzést kapott. Három hosszú hétig feküdt kórházban, azután hazaengedték. Azon szerencsések közé tartozott, akik maradandó agykárosodás nélkül gyógyulnak meg. Az orvosok azt tanácsolták neki, hogy pihenjen egy ideig, de nagyapám makacs ember lévén néhány nap után elhagyta az ágyat és visszatért korábbi életviteléhez.
Fél évvel később megtörtént az, amitől mindannyian féltünk, de nem hittük, hogy bekövetkezhet. Nagyapám ismét agyvérzést kapott. Ez a második sokkal jobban megviselte a szervezetét, félő volt, hogy elveszítjük.
Egy este édesanyám nyugtalanul aludt. Forgolódott az ágyban és minden apró neszre felriadt. Így történhetett, hogy három apró koppanásra ébredt. A szobát nem burkolta teljes sötétség, ugyanis az utcai lámpa fénye beszűrődött az ablakon. Egy fénycsík az órára vetült, aminek a mutatója tíz ötvennyolcat mutatott. Ismét három koppanás hallatszott, mintha valaki az ablakpárkányon dobolt volna az ujjaival. Édesanyám felült és az ablak felé fordította fejét. Odakint, az ablak előtt egy, a nagyapámra nagyon hasonlító alak állt. Teste áttetsző, kontúrjai elmosódottak, mintha egy ősrégi fényképről lépett volna le. Jobb kezét felemelte és integetni kezdett, anyám pedig hallani vélte nagyapám hangját, amint a következőket mondja: Szervusz lányom! Többé már nem találkozunk. Ne aggódj miattam! Vigyázzatok magatokra!
Mire édesanyám felfogta, hogy mi történik, a jelenés eltűnt. Ezután hamar elaludt, nyugodt álma volt.
Másnap reggel engem kellett volna óvodába vinnie, de valamilyen oknál fogva fél nyolc helyett fél kilenckor indultunk. Ahogy kiléptünk a kapun, nagybátyám autója parkolt le a házunk előtt. Még ki sem szállt a kocsiból édesanyám már sírt. Nagyapám előző este, kereken tizenegykor eltávozott közülünk. Két perccel azután, hogy anyám látta a titokzatos alakot.
Elismerem, hogy a fentebb leírt események hihetetlenül hangzanak. Nem is állítom, hogy eme történések mögött túlvilági lények, kísértetek állnak. Tudományos fejtegetésekbe nem érdemes belemenni, hiszen számtalan dologgal lehetne magyarázni az imént leírt különös eseteket. Egyet azonban ki merek jelenteni: a fenti és azokhoz hasonló események nagyban hozzájárulnak az emberek, éjszakától való félelméhez.