A legutóbbi könyvtári látogatásom alkalmával szereztem be a címszereplő kötetet. Azzal a szent céllal léptem be a könyvek birodalmának szent helyére, hogy valami újdonságot keressek. Olyan olvasnivalót kerestem, amely teljesen új élményt nyújt az általam eddig végiglapozott könyvek után. Szerencsére sejtésem beigazolódott és Lovecraft művével egy olyan világba csöppentem, ami még most sem ereszt.
A történet szerint Ambrose Dewart felmenőinek birtokát, az Arkham közelében fekvő Billington erdőt örökli. A helybéliek mind a mai napig félve emlegetik a Billington nevet, ugyanis Ambrose ősei, a Billingtonok majd száz évvel ezelőtt különös és rémisztő rítusokat végeztek az erdőben. Dewart egyre kíváncsibb lesz, ugyanis őse, Alijah Billington egy záradékban kikötött néhány furcsa tennivalót. Ahogy Ambrose egyre mélyebbre ássa magát a kutatásokban, olyan borzalmas titok darabjai kezdenek körvonalat ölteni, amit rémálmaiban sem gondolt volna. A nyomozás egy másik nem várt fordulathoz is vezet, Ambrose Dewart a skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Egy „ép” pillanatában levelet küld unokafivérének, Stephen Batesnek, hogy haladéktalanul utazzon el hozzá a Billington erdei házba. Bates Dewart segítségére siet és saját maga veszi kézbe a rejtély felgöngyölítésének fonalát. Azonban mire a végére érne a nyomozásnak, már túl késő. Bekövetkezett az, ami ezelőtt már megtörtént többször is. A kaput kinyitották…
Az egész regényre jellemző egyfajta nyomasztó érzés. Olvasás közben szinte éreztem a szagokat és a félelem hullámait, amely körbeölelte a szereplőket. Lovecraft kiválóan adagolja az elejétől kezdve a történéseket, ezzel is fenntartva az olvasó figyelmét. Nincs minden lapon akció, inkább az események részletei vannak leírva.
A szerkezetére leginkább a naplószerű jelzőt tudnám használni, ugyanis a történetet három ember elbeszéléséből ismerünk meg. Az első fejezetet egy idegen (nyílván az író) meséli. A második rész Stephen Bates, míg a harmadik, lezáró szakasz Winfield Phillips tollának gyümölcse.
Nem is sejtettem eddig, hogy röpködő húscafatok és folyamokban ömlő vér nélkül is lehet valami félelmetesen undorító. Lovecraft könyvében ezt megtapasztaltam. No persze nem rossz értelemben említem ezt, sőt. Ha valaki korábban a horror szót emlegette előttem, nagy volt rá az esély, hogy elzavarom. Most azonban azt mondom, hogy ha Lovecrafthoz hasonló stílusa van (ami lehetetlenség, annyira egyedi), akkor jöhet.
Most először fordul velem elő, hogy tanácstalan vagyok az értékeléssel kapcsolatban. Ugyanis ha a maximum pontszámot adnám, biztosan lenne olyan, aki nem értene egyet vele, elfogultnak tartana. Ha pedig kevesebbet adnék, akkor saját magam hazudtolnám meg, mivel nem írtam egyetlen negatívumot sem. Így annyiban maradnék, hogy nem pontozom a könyvet. Ellenben ERŐSEN AJÁNLOTT mindenkinek!
A könyv fordítása a The Lurker at the Treshold és a Dagon and Other Macabre Tales című kiadványok alapján készült. Magyar nyelvre Jánosházy György és Tóth Máté fordították, majd 2001-ben jelent meg a Lazi Bt. kiadásában. Kellemes borzongást hozzá!