Annyi könyv jelenik meg havonta, hogy olvasó legyen a talpán, aki lépést tud tartani, nekünk sem mindig sikerül. Az Agave Könyvek néhány tavalyi kiadásával jól el is maradtunk, pedig a vállalat általánosságban véve csupa különlegességgel készül, gyönyörű borítókkal ellátva.
Az alábbi válogatásban sincs ez másként: olyan regényekhez volt szerencsénk, amik világszerte több millió könyvmolyt meghódítottak már. Akad közöttük világhírű szerző, mint Dan Simmons, és olyanok is, akik egyre nagyobb nevek a szcénában, akikre nagyon érdemes lesz odafigyelni a jövőben is, mert hatalmas bennük a potenciál. A műfaji paletta is széles skálán mozog most, fogadjátok szeretettel.
Nicholas Binge: Felemelkedés
Gyönyörű borítóval került a magyar könyvesboltok polcaira Nicholas Binge regénye, a Felemelkedés. A könyv csak úgy vonzotta a szememet. Nem azért, mert annyira színes vagy rikító lenne, nem, egyszerűen van valami nyomasztóan vonzó a Föld légkörén áthatoló, magányos hegycsúcsban és a mögötte feketedő világűrben.
A borító odahúzott a könyvespolchoz, a leírás pedig a kezembe nyomta és a pénztárig vitte a kötetet, melyet Suhajda Szilárd tragédiája szinte azonnal elolvastatott velem. Katartikus élményt vártam Binge regényétől, mely azt ígérte, hogy egyszerre feszegeti majd a tudomány és a hit kereteit, ám a nagy kérdésekre csak kis, sokszor zavaros válaszok születtek, melynek végére az író az én figyelmemet és érdeklődésemet teljesen elveszítette.
A felütés ötletes és remek dolgokat ki lehetett volna hozni ebből az elzárt világból. Egy hófödte hegyen végső soron mindenki csak magára számíthat és minél nagyobb a fehérség, a "csend", és minél több stressznek van kitéve az ember, annál inkább befelé fordul, bezárkózik. Valami olyasmit vártam ettől, mint Nick Cutter Mélységétől, ahol pont az ellenkező irányba, az óceán mélyére merülünk némi természetfeletti kíséretében.
Binge azonban nagyot akart markolni és sok minden kifolyt az ujjai közül. A Felemelkedés sokáig izgalmas, feszült és dermesztő regény volt, ám valahol félúton annyira lelassult és unalmassá vált, hogy az egyre antipatikusabbá váló főszereplő csak nehezítette számomra, hogy eljussak az utolsó oldalig, hogy felmásszak a regényben is szereplő hegy csúcsára. Hiába értem azonban fel, nemcsak a katartikus lezárást nem kaptam meg, de ott maradtam fenn azzal az érzéssel, hogy ezzel sajnos nem érte meg megküzdeni. (Jasinka Ádám)
Shelley Parker-Chan - A nappá vált lány
Ez a könyv hosszú ideje várt nyugodtan a polcomon arra, hogy leemeljem. Mindig volt újabb, izgalmasabbnak ígérkező olvasmány, amely háttérbe szorította a több mint négyszáz oldalas, ránézésre is vaskos kötésű regényt. Ám nem is vehettem volna jobbkor kézbe A nappá vált lányt, mint egy szürke, téli napon, ugyanis az első pár bizonytalan lépés után azonnal belezuhantam Shelley Parker-Chan mesebeli világába.
A mese szó használta lehet, hogy nem szerencsés, ugyanis semmi szép nincs abban a Kínában, amit az írónő a történelem vaskos ecsetének és a fikció élénk színeinek segítségével felfestett a lapokra. Mégis meseszerű élmény olvasni A nappá vált lányt, ugyanis mesterien keverednek benne a színek, hangulatok és érzések, mindehhez pazar háttérként szolgál a 14. századi Kína és két olyan főszereplő, akikben rengeteg a közös, mégsem lehetnének különbözőbbek.
A nappá vált lányban egy fiatal szerzetes naggyá válásának lehetünk szemtanúi, és az írónő nem riad vissza attól, hogy drasztikus módszerekkel tanítsa meg a szereplőit az élet kegyetlen igazságaira. Ezáltal minket olvasókat is oldalról oldalra emlékeztet arra, hogy a céljaink eléréséért néha olyan dolgokat is meg kell tenni, amik örökre nyomot hagynak a lelkünkön.
A nappá vált lány egy egészen elképesztő, különleges és költőien megírt fantasy, amely sokkal többet tanít az olvasónak, mint bármely más könyv tenné. Az ígéretek szerint érkezik a történet folytatása és zárása is egyben, és még kegyetlenebb lesz mint az első. Ha ez igaz, akkor isten óvjon minket, mert már az első rész is rátapadt a lelkemre és nem hiszem, hogy ezektől a súlyos érzésektől egy hamar meg tudok szabadulni… Az igazság az, lehet, hogy nem is szeretnék. (Jasinka Ádám)
J. M. Miro: Hétköznapi szörnyetegek:
A kanadai Steven Price számos művet írt már polgári nevén, a leghíresebb közülük valószínűleg a 2016-os By Gaslight, azonban az SFF írásaihoz álnevet vett fel, J. M. Miróként szállítja ezeket. Legelső műve a Hétköznapi szörnyetegek lett, amelyről nem véletlenül nyilatkozta azt Joe Hill, hogy "a vad találékonyság, a dickensi különcség, a természetfeletti horror és a lebilincselő feszültség káprázatos keveréke", ugyanis ez a rémregény már a legelső pillanattól olyan erős atmoszférával húz magához, mintha csak egy mágnes lenne, mi, olvasók pedig a vasreszelék. Időben az 1800-as évek végén járunk, a középpontban pedig különleges képességekkel, úgynevezett tehetséggel megáldott gyermekek állnak, köztük Charlie Ovid, aki kegyetlen gyermekkora során fedezte fel, hogy öngyógyító.
Edinburgh-tól északra, egy elszigetelt tó szélén áll egy intézet, a Cairndale, amely menedéket nyújt ezeknek a speciális árváknak, akiknek felkutatása, valamint az intézetbe küldése Mrs. Harrogate és nyomozóinak dolga. A bőrszíne miatt kispécizett Charlie az egyik ilyen gyermek, akit Alice Quicke és Frank Coulton istápolásba vesznek, a másik pedig a kék fényt kibocsátani és azzal perzselni képes Marlowe, akit egy cirkuszban találnak meg. Csakhogy a fiúkra egy veszedelmes szörnyeteg is vadászik, aki egykor maga is a nyomozók közé tartozott, és nincs egyedül.
A Hétköznapi szörnyetegek több mint 600 oldalas terjedelmével nem kapkod a történetmesélés és világépítés tekintetében, de erre nincs is szüksége: már a legelső oldalakkal meg tud teremteni egy olyan hátborzongató, weird hangulatot, amely minden újabb fejezet elhagyásával egyre fokozódik, ezért bár alkalomadtán elkaphat minket a "haladjunk már" érzése, unatkozni egy pillanatig sem fogunk. Ahogy Miro apránként adagolja az információkat, és avat be minket Charlie-ék világának rejtelmeibe, úgy érezzük magunkhoz egyre közelebb az egyes karaktereket, és kezdünk el játszani a gondolattal, hogy mi mit tennénk a helyükben, akár valamilyen tehetséggel, akár anélkül.
Noha egy-két fordulatát ki lehet következtetni azok számára, akik gyakorlott olvasók, a Hétköznapi szörnyetegek mégis csavaros tud lenni, ugyanis nemcsak feltétlenül a fordulat számít, hanem annak kidolgozottsága és kifejtése, ebben pedig nem érheti panasz a könyvet. Miro nagy erőssége továbbá, hogy képes egyszerre bemutatni az élet mocskát és csodáját, kéz a kézben sétáltatja a boldogságot és a bánatot. Nagyon fontos érdem az is, hogy itt nincsenek fekete-fehér karakterek, mindenkinek vannak gyarlóságai, a gonoszak sem azért gonoszak, mert csak, megismerjük a mozgatórugóikat, kicsit a bőrükben érezhetjük magunkat: persze ez nem legitimálja a tetteiket, de többé válnak általa, mint egydimenziós rosszak. A Hétköznapi szörnyetegek egy olyan rémregény, amely olvasatja magát, gondolatot ébreszt, magával ragad és feszültséggel teli légkört teremt, a hosszánál pedig sokkal ijesztőbb dolgokkal van tele. Nem csupán a szörnyekre gondolok, az életre is. (Szabó "Szada" Dániel)
Dan Simmons: Hyperion, Hyperion bukása
Dan Simmons regényeit a sci-fi alapművei között tartják számon, az olvasó pedig már néhány oldal elolvasása után érti, mi az oka a könyvek sikerének. Szinte lehetetlen felsorolni, Simmons mennyi mindennel foglalkozik, valahogy mégis eléri, hogy egymás után faljuk az oldalakat. Még akkor is, ha minden műveltségünket be kell dobni a közösbe, annyira szerteágazó, korszakokat átivelő és mély a történet.
A távoli jövőben, egészen pontosan a 29. században járunk. A regény világát jelentő Hegemóniát veszély fenyegeti. A külső és belső fenyegetés egyaránt komoly, mi mégis hét olyan zarándokot követünk, akik a peremvidéki Hyperion felé tartanak, hogy ott választ kapjanak saját életük dilemmáira és az egész világot sakkban tartó kérdőjelekre is. A második epizódban utazásuk már a végéhez ért, a kérdés pedig nem az, hogy ők túlélik-e a kalandokat, hanem hogy mi ebben az egészben az emberiség szerepe. Hogy épül fel és hogy dől meg a rendszer, változtat-e bármit, ha a régi helyett egy új, mindent felülíró evangéliumban kezdünk hinni.
Simmons művének egyik legfontosabb eleme a történetmesélées tisztelete. A Hyperionban a szereplők kijelentik, hogy nem fejezhetik be úgy a küldetést, ha nem ismerik egymás életútját. Épp ezért a könyv tulajdonképpen ezeknek az elbeszélésfüzéreknek az összessége, egészen különböző stílusban és műfajban: találkozunk teremtéstörténettel, noirral, krimivel, családi drámával és művészi önreflexióval is. Simmons minden sztorit a neki megfelelő stílussal látott el, így ezek élesen elválnak egymástól. Valószínűleg minden olvasó mást érez majd a legközelebb magához, engem a katona évszázadokon átívelő szerelmi szála és a tudós apadilemmája fogott meg a leginkább. A második részben már egységesebb a narratíva, de a különböző szempontok összefésülése ott is bravúros.
A közös ezekben a történetekben, hogy remekül keverik a személyes motivációt és a világ megértésének igényét. Épp ezért tud könnyen kapcsolódni az olvasó: persze, ott van a filozófia, az idő, a mesterséges intelligencia, emögött ott van az apa, a lánya, egy szerelmespár és számtalan olyan élethelyzet is, amivel bármelyikünk tud azonosulni. Simmons az érzelmes jelenetekkel és a nagyívű fejtegetésekkel egyaránt elboldogul.
A történet legnagyobb rejtélye persze a Shrike, ez a megfoghatatlan bestia, ami mintha felülemelkedne téren és időn, mindenki számára olyan formában megjelenve, ami a legveszedelmesebb. Simmons remekül építi a misztériumot és épp azáltal varázsolják a nyelvi megformálhatóság, a stílus szempontjából is nagyon izgalmassá a könyvet, hogy ezt a problémát a szöveg részévé teszi. A Shrike helyenként az ő kezéből is kicsúszik, de ezen a történet alapján nem tudunk meglepődni.
A két könyv tökéletes kiegészítése egymásnak. Az első inkább a részekről, a második a nagy egészről szól, a kettő pedig együtt tökéletesen ábrázolja egy birodalom felemelkedését és bukását. Az akciójelenetek tökéletes egyensúlyt alkotnak azzal, hogy szépen lassan rájövünk, mi is húzódik meg a háttérben. A gyönyörű új borítókkal, Huszár András remek fordításában megjelent könyveknek kétségtelenül ott van a helye minden sci-fi gyűjtésben. Már csak azért is, mert minden rétege csak sokadik olvasásra tárul fel. (Vigh Martin)