Megígértük, hát íme: minden, amit a Harry Potter-univerzum észak-amerikai varázslóiskolájáról tudni lehet - egyenes a Pottermore-ról, J. K. Rowling tollából!
Az előző bejegyzés ott ért véget, hogy a gonosz Gormlaith megtámadta Isolt családját.
A lányok sikoltozása megtörte az átkot. Semmi más nem ébreszthette fel őket, csak gyermekeik jajveszékelése. A lányok hangja semmissé tette Gormlaith varázslatát, James és Isolt pedig felébredt. James a lányokhoz sietett, Isolt pedig, Mardekár Malazár pálcájával a kezében, nevelt fiai segítségére indult. Csak amikor meg akarta támadni gyűlölt nagynénjét, akkor vette észre, hogy akár egy földről szedett botot is tarthatna a kezében: a pálca nem működik… Isolt, Chadwick és Webster visszaszorultak a házba James és a síró ikrek mellé. Isolt biztos volt benne, hogy végük van. Végső kétségbeesésében és szinte öntudatlanul halott apjáért kiáltott.
A kiáltásra egy zörgő hang kíséretében megjelent William, a Pukwudgie. Mielőtt Gormlaith felfoghatta volna, hogy mi történik, egy mérgezett nyíl fúródott a szívébe. Olyan hangosan sikoltás hagyta el a száját, hogy még mérföldekre is hallani lehetett. Az öreg boszorkány mindenféle sötét varázslatot bevetett, hogy legyőzhetetlenné váljon. Mikor mindez reakcióba lépett a Pukwudgie mérgével, olyanná vált, mint a szén, mielőtt ezer darabra esett szét. Az Ollivander-féle pálca a földre hullott és szétrobbant. Gormlaith Gaunt-ból nem maradt semmi, csak egy marék por, egy törött pálca és egy elszenesedett sárkány szívizomhúr.
William megmentette az egész családot. Mikor hálálkodni kezdtek, csupán annyit morgott, hogy Isolt egy évtizede nem ejtette ki a nevét, és csak akkor hívta őt, amikor a halál küszöbén állt. Isolt tapintatosan elhallgatta előle a tényt, hogy igazából apjára gondolt, amikor kiejtette a William nevet. James nagyon örült, hogy végre megismerhette a Pukwudgie-t, akiről már annyit hallott - elfelejtve, hogy ez a faj utálja az embereket - majd megragadta a kezét és kifejezte, mennyire boldog, hogy róla nevezte el Ilvermorny egyik házát.
Sokan úgy gondolják, hogy ez lágyíthatta meg William szívét, mert ezután beköltöztette a családját Ilvermorny-ba, és persze folyamatos zsörtölődések közepette, de segítettek helyrehozni a harcban megrongálódott épületet. Ezután kijelentette, hogy a varázslók túl ostobák ahhoz, hogy megvédjék magukat, és kinevezte magát az iskola biztonsági főnökének.
Mardekár pálcája inaktív maradt. Isolt nem tudott párszaszóul, de nem is akarta többé használni a pálcát, amely boldogtalan gyermekkorára emlékeztette. James-szel elásták tehát a családi örökséget. Egy éven belül a "síron" egy ismeretlen fajta "kígyófa" nőtt. Mindenféle kiirtási kísérletnek ellenállt, viszont pár éven belül felfedezték leveleinek erős gyógyító hatását.
Ilvermorny népszerűsége évről évre nőtt. A kis házikó egy igazi kastéllyá bővült. Immár egész Észak-Amerikából fogadták itt a kis boszorkányokat és varázslókat. A 19. századra az iskola kivívta magának azt a megbecsülést, amit azóta is élvez. Hosszú évekig Isolt és James vezetésével virágzott az iskola. Chadwick kiváló és világot látott varázslóvá vált, illetve a Chadwick Bűbájai I-VII. könyvek szerzőjévé, amelyek Ilvermorny tankönyvei lettek. Feleségül vett egy Josefina Calderon nevű mexikói gyógyító boszorkányt, a Calderon-Boot család pedig a mai napig Észak-Amerika egyik legkiemelkedőbb varázsló famíliája.
Webster Boot azzá vált, amit ma aurornak nevezünk. Egy sötét varázslót üldözve Londonba ment, ahol beleszeretett egy fiatal skót boszorkányba, aki a Mágiaügyi Minisztériumban dolgozott. Így tért vissza a Boot-család oda, ahonnan származott. Webster leszármazottjai már roxforti diákok lettek.
Martha, Isolt és James idősebbik ikerlánya kvibli volt. Bár nagy családi szeretet vette körül, mégis fájdalmas volt neki Ilvermorny-ban felnőni, ahol rajta kívül mindenki tudott varázsolni. Végül egy varázstalan férfihoz ment feleségül, és mugliként élte le felnőtt életét. Húga, Rionach sötét varázslatok kivédését tanított az Ilvermorny-ban. Soha nem ment férjhez. Egy család által soha meg nem erősített pletyka szerint Rionach beszélt párszaszóul, de eltökélte, hogy nem hagyja folytatódni Mardekár vérvonalát.
Isolt és James mindketten több, mint 100 évet éltek. Mindketten láthatták, ahogyan Ilvermorny egy kőházikóból hatalmas kastéllyá növi ki magát, és annak tudatában haltak meg, hogy Észak-Amerika varázslócsaládjainak új generációja náluk tanul. Tanárokat vettek fel és varázslattal elrejtették Ilvermorny-t a kíváncsi mugliszemek elől.
Ilvermorny napjainkban - mint ahogyan azt abból is sejthetjük, hogy egyik alapítója mugli volt - a legdemokratikusabb és legkevésbé elitista varázslóiskola hírében áll. Az ajtó mellett található Isolt és James márványszobra. A bejárati ajtó egy kör alakú terembe nyílik, amely fölött üvegkupola található. A helyiség szinte teljesen üres, csak a négy házat jelképező fafaragványok találhatóak benne.
Miközben a többi diák a kör alakú erkélyről figyel, a gólyák felsorakoznak a teremben. Egyenként hívják ki őket középre, a kőpadlón található gordiuszi csomó mintához (emlékeztek: amikor Isolt megszökött nagynénjétől, akkor az ellopott varázspálcáin kívül édesanyja gordiuszi csomót mintázó brossát vitte csak magával). A tanulók néma csendben várják ki, hogy a házakat jelképező faragványok egyike szólítsa az elsősöket: így dől el, ki melyik házba fog tartozni.
Ha a Szarvas Kígyó választ, akkor a homlokán található kristály világít. A Wampus egy üvöltéssel, a Viharmadár szárnyai összecsapásával, a Pukwudgie pedig egy nyíl levegőbe lövésével jelzi, hogy a szóban forgó tanuló hozzá tartozik. Amennyiben több faragvány is jelez, a diák választhat. Nagyon ritkán, egy évtizedben egyszer olyan is előfordul, hogy egy elsősnek mind a négy faragvány felajánlja saját házát. Például Seraphina Picquery - aki a MACUSA (Magical Congress of the United States of America) elnöke volt 1920 és 1928 között - az egyetlen boszorkány volt az ő generációjában, akit ez a megtiszteltetés ért. A Szarvas Kígyót választotta.
Néha azt mondják, hogy az Ilvermorny négy háza összességében jellemzi a boszorkányokat és varázslókat. A Szarvas Kígyó jelképezi az elmét, a Wampus a szívet, a Pukwudgie és a Viharmadár pedig a lelket. Egy másik elmélet szerint a Szarvas Kígyó a okos diákokat kedveli, a Wampus a harcosokat, Pukwudgie a gyógyítókat, a Viharmadár pedig a kalandorokat.
A beosztási ceremónia módja nem az egyetlen különbség a Roxfort és az Ilvermorny között, bár sok mindenben hasonlítanak egymásra. Ha egy diákot beosztottak egy házba, egy másik terembe vezetik őket, és ott választanak pálcát - vagyis tulajdonképpen, ott választja ki a pálca őket. Amíg 1965-ben vissza nem vonták a Rappaport-féle törvényt - amely a nagyon szigorú titoktartási törvényhez kapcsolódott - a gyerekeknek nem lehetett pálcájuk egészen addig, amíg meg nem érkeztek az iskolába. Ráadásul a szünidők alatt a diákoknak a suliban kellett hagyniuk a pálcájukat. Csak 17 éves kor felett tarthatott magánál pálcát boszorkány és varázsló az iskolán kívül.
Az Ilvermorny egyentalárja kék és vörös áfonya színű. A két szín Isolt-ot és James-t jelképezi: a kék Isolt-ot, mert ez volt a boszorkány kedvenc színe és gyermekként arról álmodozott, hogy a Roxfortban a Hollóhátba kerül, a vörös pedig James-t a férfi áfonyás pite iránti szeretete miatt. Minden diák ruhája egy arany gordiuszi csomóval van rögzítve, Isolt édesanyától maradt egyetlen öröksége emlékére.
Számos Pukwudgie a mai napig az iskolában dolgozik. Mindannyian folyamatosan zsörtölődnek, és nem győzik hangsúlyozni, hogy semmi kedvük ott maradni. Egy különösen öreg példány a William nevet viseli. Arra a feltételezésre, hogy ő-e az a William, aki megmentette Isolt-ot és családját, csak nevet. Azzal érvel, hogy annak a William-nak már több, mint 300 évesnek kellene lennie. Az is igaz, hogy a boszorkányok és varázslók a mai napig nem tudták kideríteni, hogy pontosan meddig él egy Pukwudgie. William nem hagyja, hogy rajta kívül bárki megtisztítsa Isolt és William márványszobrát, és a boszorkány halálának évfordulóján minden évben virágokat visz a sírjára - ha pedig valaki ezt tapintatlanul megemlíti előtte, nagyon kihozza a sodrából.
Itt ér véget tehát az Ilvermorny története.