Az első szó, ami eszembe jutott Jason Aaron képregényfolyamának második kötetét elolvasva az volt, hogy: "epic". Tudom, olyan kifejezés ez, amely kellően el van már koptatva, mert ma már minden annyira nagyszabású és gigantikus, hogy lényegében bármire elsüthetjük és ennél fogva már szinte jelentését veszti a dolog. Mégis, A mennydörgés istene csak megérdemli ezt a címet.
A kötet kettő nagy és kettő kisebb történetet foglal magában (ellenben az előzővel, ami egyetlen nagy, sokfelé ágazó és ambiciózus sztori volt), ezek a történetek pedig mind picit az isteni létet állítják középpontba és azt, hogy ez az élet még is mivel jár. Milyen hátrányokat von maga után, milyen harcokat kell megvívni és milyen áldozatokat kell meghozni. Akár magadért, akár másokért. Az egyik történetben a jelen Thorját követhetjük nyomon, amint egy környezetvédelmi intézkedésekért felelős SHIELD-ügynökkel társulva próbálja megakadályozni egy vállalati vezető agresszív terjeszkedését. Egy másikban a kilenc birodalom összefogását figyelhetjük, amiknek képviselői összefogtak, hogy legyőzzék a szabadon garázdálkodó sötét elfet, Malekith-et. Míg a két minitörténet egyikében Thor egy sárkánnyal ágál és haverkodik, egy másikban pedig az öreg viharisten lányai olvasnak egymásnak különböző sztorikat (többek között Malekith eredettörténetéről, illetve arról, hogy miként harcolt a jégóriásokkal).
A nagyobb történetek nagy svunggal lendítik a cselekményt maguk előtt, finoman balanszírozva dráma és humor között, de leginkább előbbi húrjait pendítve. A Malekith hajtóvadászatára összpontosító sztori leginkább a csapat széthúzására, a világok közti ellenségeskedésekre koncentrál. Itt jóval több az akciójelenet (mindegyike látványos, hol pörgős, hol grandiózus kiállású panelekben bemutatva) és bár a fordulatok nem hagytak bennem mély nyomot (az áruló keresése és annak megfejtése gyorsan elszállt a fejem felett), alapvetően hatásos, szórakoztató, színpompás alkotás. Kifejezetten tetszett, ahogyan Aaron Thort ábrázolja: gőgös, makacs isten, aki azonban minden erejével próbál, igyekszik több lenni, méltó lenni, csapatban játszani. Élveztem a végkifejletet is, amely során Aaron mintegy vaskos cinizmussal tálalja, hogy hiába minden összefogás, hiába minden küzdés, ha egy nép nem képes felülemelkedni saját korlátain és saját tulajdonságain. Mehet a levesbe minden. Habár nem a történet szerves része, de a felbukkanó Jane Foster is sokat hozzátesz az összképhez, a Thorral való közös jelenetei emberiek és finoman szívfájdítóak - óvatosan behozva ebbe az istenekkel teli világba a halandóság tényét.
A másik történetszál számomra izgalmasabbnak és érdekfeszítőbbnek hatott, részint azért, mert olyan témákat pedzegetett benne, amelyről szuperhőstörténetben még nem volt szerencsém olvasni: a környezetvédelem. A kisember és környezete kizsákmányolásából hasznot húzó üzletember harca a viharistennel már így, leírva is egészen prózai, megvalósítva pedig még inkább érződik, hogy itt nem csak az volt a cél, hogy egy szimpla hőstörténetet rakjon le az asztalra a szerző. A Midgard utolsó napjaiban pellengérre kerülnek olyan problémák, mint Földünk fenntarthatósága és úgy en bloc a környezetünk védelme, ennek a prizmájában pedig érdekes megfigyelni, hogy miként próbál rendet tenni egy isten. Thornak itt különböző, természetfeletti erővel rendelkező lények mellett közvetve a bírósággal is számot kell vetnie és meg kell tanulnia: attól, hogy valaki isten, még kaphat valaki ellen távolságtartási végzést. És attól, hogy valaki isten, még meg kell tanulnia a vereséget és nem biztos, hogy szívesen látják őt a halandó emberek maguk között.
Szerettem, hogy párhuzamosan egy másik időszálat felhasználva az idős Thort is láthatjuk, amint egy immár lepusztult, kihalt Földön küzd Galactus ellen, aki éhségét csillapítván szeretné felfalni bolygónkat. A végsőkig való küzdés sok esetben definiálja a szuperhősöket és a konklúzió itt is hasonló: a viharvert viharisten semmi pénzért nem mond le erről a sárbolygóról és talán a múltbéli kudarcain is felbuzdulva, de megfogadja, hogy utolsó lélegzetéig fog érte harcolni. A küzdelmek eposzba illő színezetet kapnak és masszívnak, súlyosnak hatnak és ez az ábrázolásmód is segít abban, hogy egy másik szintre emeljék a végeredményt. Jó nézni, jó olvasni és (vonatkozva ez a kötet egészére - a dialógusokban mindegyre felbukkanó idegen nevekkel és helyekkel való dobálózás sem dobott le engem).
A két kis történet is szintén megér egy-egy misét, A bor és a sárkányok napjai című sztori egyszerre szórakoztató és keserű, kiemelve Thor duhajkodó természetét és azt, hogy milyen károkat tud okozni egy lelki válságban szenvedő sárkány tivornyája egy kicsi közösségben. A sztori íve szépen lassan halad a mulattatóból a szomorkásig, miközben karcos-véres stílusa is szépen támasztja alá a két főszereplő kapcsolatrendszerét. Annak kuszaságát és a megpedzegetett lelki sebeket szintúgy. Rövid történet, de annál szúróbb, ahol a hőstettek más, sokkal fakóbb és fájóbb színezetet öltenek. Hasonlóan üdítő adalék volt a már említett Malekith felemelkedését bemutató történet, ahol néminemű horrorisztikus felhangot is kapnak az olvasottak. A keret maga - Thor lányai olvasgatnak a házi könyvtárban - ad egy kellemes, "mesélgetünk-egymásnak-a-tűz-körül"-jelleget, remek lezárása a kötetnek, viszont az utolsó képkockák izgalmas dolgokat jeleznek előre: egy bizonyos új Thor eljövetelét. Reméljük, jön majd a folytatás Magyarországon is.