Nagy kár, hogy - amint azt a második kötet végén maga a szerző is kifejti -, a magyar képregénykiadás bár jelen pillanatban piszok jó helyzetbe hozta magát, a honi képregényírók munkái még mindig kisebbségben vannak és nem olyan könnyű rájuk lelni. Not-so-fun triviaként itt megjegyezném, Pilcz Roland eddig két részt megélt YKX című képregénye ténylegesen is bujkálni kényszerül a nagyobb formátumú képregények között egyes könyvesboltok alsó polcain. Tényleg nem egyszerű rábukkanni, ráadásul, ha éppen nem célirányosan keresel, hanem csak úgy szemezgetsz, nem is biztos, hogy eljutsz oda, hogy a vékonyabb füzeteket is megmustrálod. Nehéz helyzet.
Nem kicsi hendikeppel indul tehát az YKX, de javára legyen mondva, hogy amint eljut az ember kezébe a két vékonyka kötet, onnantól kezdve a leányzó fekvése már mindjárt más. Az eddig két részt megélt folytatásos képregény (az első címe A Csapda, míg a második a Sötét vizeken címre hallgat) 1998-ba repít bennünket, a helyszín Olaszország. Megismerjük Kay-t (barátainak: Xemi), az ifjú kalandort, akit útja az Olasz földről a történet folyamán egészen az Antarktiszig vezet, kalandozásai során pedig meg kell találnia egy felbecsülhetetlen értékkel bíró kőtömb harmadik darabját. Ahogy az lenni szokott, a megbízó egy gazdag, pénzét nem sajnáló férfi, az ellenség pedig veszedelmesebbnek bizonyul, mint az elsőre látszik és vélhetően több a susmákolás a dolgok mögött, mint azt gondolnánk. Hasonlóan Dr. Jones-hoz, Kay is úgy sodródik az árral, ahogy éppen bírja és folyamatosan újabb és újabb kalandokba sodródik, amelyből valahogy mindig sikerül valamilyen úton-módon kilábalnia. Az az igazság, hogy ennyit érdemes tudni elöljáróban és már pusztán ezen információk birtokában is kialakulhat az olvasóban bizonyosfajta elvárás a történet stílusát tekintve.
Pilcz Roland képregénye ugyanis nagy kanállal (méghozzá aranykanállal, ami a föld alól került elő és többszáz éves) merít inspirációt az olyan nagyformátumú filmrendezők munkásságaiból, mint például Steven Spielberg, vagy éppen George Lucas - mindkettőjüknek leginkább munkásságuk szellemiségét citálja, a hetvenes évek korszakának féktelen kalandozásainak tükrében idézi őket meg. A legfőbb ihletadó itt az elsőként említett alkotóművész klasszikus tetralógiája, az Indiana Jones-filmek, bár élek a gyanúperrel, hogy a szerző a mostoha fogadtatásban részesült negyedik filmre kevéssé tekint hivatkozási pontként. Az YKX tehát egy hamisítatlan kalandképregény, amely amilyen rövid terjedelmű füzetenként, olyannyira üdítően tudott hatni rám és képes volt röpke időn belül megszerettetnie magát velem.
A slusszpoén az, hogy bár hozott elemekből dolgozik a szerző, mégis képes volt egy pofás, rendkívül szórakoztató alkotást letennie az asztalra. Ez javarészt köszönhető a hangvételnek, melyről süt egyfajta, abszolút jó értelemben értendő gyermeki naivitás és egy percig sem akarja magát eladni valami nagyobbnak és mélyebbnek, mint ami valójában. Majd' minden egyes oldalra jut valami szellemes poén, sőt, Roland a klasszikusokra sem átall utalgatni úgy, hogy az sem válik kínossá vagy erőltetetté (teszem azt, még egy Casablanca-utalást is hajlamos beszúrni). Élvezeti értékét figyelembe véve az sem elhanyagolható, hogy a főhőssel, Kay-jel rögtön nagyon könnyen lehet szimpatizálni. Kicsit ügyetlen, kicsit naiv, álmodozó karakter, akinél azt éreztem, hogy valamelyest minket, lelkes olvasókat is képvisel, éppen ezért a vele történő azonosulás egyszerűen megy, mint az egyszeregy. Hasonló egyszerűség jellemzi a többi szereplőt is, de ez a szimplicitás, ez a "ránézel-és-tudod-hogy-rosszfiú", illetve az instant kedvelhetőség elérése is csak a régi időket idézi eszünkbe, és ha más helyen ez kritikaként is merülhet fel, itt abszolút pozitívumként tudom csak felhozni.
Roland nem szűkölködik az akciókban dúskáló panelekkel, akad itt motoros üldözésjelenet, helikopteren való csüngés, ezek pedig mind lendületes, mozgalmas paneleken elevenednek meg. Ami azonban fontos, hogy a figyelmem akkor sem lankadt, amikor a dialógusok domináltak és beszélőfejek jelentek meg - márpedig relatíve sok van ezekből és ezeket a jeleneteket is jó érzékkel telítette meg finom humorral az író, hogy véletlenül se váljék az egész szárazzá és unalmassá. Ami pedig a rajzokat illeti, még ha olykor elnagyoltak is, de profik, karakteresek és kedvesen pulposak, jól szolgálják a történetet és a történet hangvételével összhangban vannak.
A kalandok persze nem érnek véget a második füzet végére érve, a történetnek folytatódnia kell és csak remélni tudom azt, hogy nem fog olyan akadály Roland elébe gördülni, amivel ő ne tudna megbirkózni. Ebben persze nekünk, klaviatúra-csapkodó firkászoknak is van egy kis felelősségünk, hiszen mi is ösztönözhetünk potenciális vásárlókat/olvasókat arra, hogy vegyenek meg bizonyos füzeteket, köteteket. Én pedig most erre szeretnék minden olyan olvasót bátorítani, aki egy kicsit is szívén viseli a hazai képregénygyártást, valamint aki egy kicsit szívleli azokat a történeteket, amelyekből olyan sokat nem találunk most a honi placcon és ami fülig érő mosollyal, irtó szimpatikus modorban képes kicsit kizökkenteni ebből a cudar világból. Kell az ilyen, de még mennyire, hogy kell. Szóval: vegyétek, vigyétek!