Moebius és Stan Lee még a nyolcvanas években futottak össze egy Comic Conon, ahol egymás körülrajongását követően meg is egyeztek egy kiadót képviselő személy jelenlétében abban, hogy hamarosan közös projektbe fognak. Az európai művész és a sokkal mainstreamebb igényeket kielégítő, de nem kevéssé egyedi hangú alkotó arra jutott, hogy ennek a közös munkának az alanya nem lehet más, mint az Ezüst Utazó. Lee gyorsan kifundálta a történetet, papírra vetette a vázlatát, majd továbbította Moebius-nak, aki eztán nekilátott a munkának. A végeredményt pedig most már a magyar olvasók is kezükben tarthatják szép, keménykötéses változatban, amely tartalmazza Moebius alkotási folyamatokra vonatkozó jegyzeteit.
A rövid terjedelmű, de annál velősebb történet szerint a bolygófaló Galactus szörnyű éhségét csillapítani akarván ellátogat hozzánk a Földre, hogy bemutasson minket a végzetünknek. Egy korábbi fogadalmának eleget téve azonban nem konkrét és direkt erőszaktétellel próbál bennünket elintézni, hanem azt próbálja elérni, hogy az ember saját magát pusztítsa el. Ehhez azonban Galactus hírnökének, az Ezüst Utazónak is van egy-két keresetlen szava és egymaga száll szembe mind a nagyhatalmú, bíbor óriással, mind az általa védelmezett emberek gyarló mivoltával.
Stan Lee-től soha nem álltak távol az olyan finoman didaktikus alkotások, amelyek végtére is mindig az emberségesség mellett teszik le a voksukat. Peter Parkert annak idején például saját, vérbe fúló baklövése és lelkiismerete ösztökélte arra, hogy minden energiáját és idejét emberek megmentésére fordítsa, de nyugodtan felhozhatjuk példának az X-Men csapatát is, amely a diverzitás melletti ágálás védvonalaként, a másság egyik zászlóshajójaként vonultak be a szuperhőstörténetek nagykönyvébe. Abszolút indokolt tehát ebből a szempontból nézve az, hogy elkészült az Ezüst Utazó: Példabeszéd. Beillik a sorba. És egyben kicsit ki is lóg. A Példabeszéd ugyanis minden jóhiszeműsége ellenére bizony nagy arányban hordozza magán azt a maró keserűséget, melyet az emberiség évszázados botlásai csaptak le rá. Lee és Moebius könyve ugyan látja az emberben a jót, vagy legalábbis a jóra való hajlamot, de nem nehéz észrevenni azt a kemény ítéletet, melyet a fejünkre olvas, és amellyel finoman hókon nyom bennünket. A Példabeszéd lényegében azt mondja, hogy mi emberek bizony hajlamosak vagyunk arra, hogy oktalan birkák módjára kövessünk vakon olyan autoriter figurákat, akiknek hatalmát minden kétséget kizárólag elfogadunk. Legyen szó vagy hús-vér figurákról (diktátorok és társaik), vagy vallási felekezetekről, amelyek egy eszménykép érdekében cselekszenek sokszor morálisan megkérdőjelezhető módon. Lee Galactus puszta létén keresztül szemlélteti az emberiségnek ezen csöppet sem bájos tulajdonságát. Elég csupán megjelennie, színen lennie és egy-két tőmondatot mondania, az ember máris megőrül, pusztít, hódol és Istent, követendő vezért kiált. Az Ezüst Utazó pedig csak nézi teljesen meghökkenve, miközben próbál észérvekkel hatni mindkét félre.
Stan Lee egyszerű, lecsupaszított, lényegre törő dialógusokkal prezentálja karaktereit, akik szimplicitásukkal együtt is képesek voltak megfogni engem - főként azért, mert egy olyan téma feldolgozására és egy olyan szituáció szemléltetésére használta őket, amely valamilyen szinten univerzális és a legtöbb ember számára átélhető. Nem számít, hogy egy földönkívüli entitás próbál bennünket egymás ellen fordítani, a lényeg kristálytisztán átjön. Legyen szó akár a megveszekedett, önjelölt tévéprófétáról, aki hasznot kíván húzni Galactus eljöveteléből (az ő első számú prófétájának vallja magát tömegek milliói előtt), vagy annak testvéréről, akinek sok szerepe nincs, de azzal a kevéssel Lee nagyon jól szemlélteti, hogy az ember képes akkor is küzdeni, ha az esélyei egyenlők a nullával. Az író karakterei tehát faék egyszerűségűek, de olyan eszmék hordozására használja őket, amelyek hatására ez bőven elnézhető. A panelek javarészét egyébként is arra használja fel a két alkotó, hogy kvázi dialógust folytasson saját magával arról, hogy menthető-e az ember és érdemes-e egyáltalán megpróbálkozni azzal, hogy kihúzza valaki a szarból. Az egyik oldalon ott áll az Ezüst Utazó, aki elítéli az oktalan mészárlást és erőszakot, míg a másikon Galactus, akit egyszerűen csak hajt az éhség. Mindkettő látja az emberben rejlő csúfságot, de míg az előbbi igyekszik a teljes képet látni, az utóbbi le se szarja. Moebius rendkívül kifejező, drámai hatást kifejtő, de hatásvadászatot mégis kerülő rajzai Lee szövegéhez hűen mesélik a történetet. Ahol lehet, kerüli a feleslegesen túlrészletezett paneleket, sok helyütt inkább az egyszerűségre hajt. Csak úgy, mint Lee. Jelenetei mozgalmasak, nem mellőzik a költőiséget (lásd: az utolsó panelt), a történet által kommunikált gondolatokat remekül húzzák alá és segítik azok eljutását az olvasóhoz. Remek példa erre az egyszerűségre az utolsó jelenetek egyike, amelyben az embertömeget egyetlen nagy masszaként ábrázolja, mely masszából egyetlen ember próbál kiszólni. Egyetlen ember talán látja a dolgok miérteket és rádöbbent saját faja hibáira. És ő is elvész a tömegben.
Az Ezüst Utazó: Példabeszéd pontosan az, amire a cím is utal: egy példabeszéd. Egy ún. cautionary tale, ami felhívja az ember figyelmét saját dőreségére, gyengeségeire, óva int, de ugyanakkor arra is rámutat, hogy mi magunk vagyunk azok, akik változtathatunk a dolgokon. Képesek vagyunk rá, megvan hozzá a nagyságunk és adott esetben a bátorságunk. Lee-ék azonban mindezek ellenére voltak annyira tökösek, hogy a befejezést nem fojtották giccsbe, hanem egy finoman melankolikus, enyhén szólva kritikus és parányit vészjósló finálét kerekítettek történetük végére. "Hiszen az emberi faj emlékezete szánalmasan rövid.". Az ember önmagától való megmenekülése csupán ideiglenes.
A képregény eredetileg 1988-ban jelent meg minisorozat formájában Silver Surfer: Parable címen.
A kiadótól az alábbi linken Ti is megrendelhetitek a kötetet!