Az emberi kondíció tétetik próbára Alma Katsu tavaly megjelent regényében, amelyben az írónő egy történelmi tényekkel alátámasztott eseményt vett alapul ahhoz, hogy elmeséljen egy misztikus felhangokkal megbolondított horrort.
Az Éhség című regény az ezernyolcszázas években játszódik, amikor is Amerikában útjának indult a Donner-karaván, hogy egy szebb, élhetőbb jövő reményében Kaliforniában telepedjen le. A többszáz fős csapat (megannyi család megannyi gyerekkel) egy egész sor szekérrel indult meg, megrakodva több hétre való élelemmel, szívükben eltökéltséggel. Sejtették, hogy útjuk nem lesz egy sétagalopp, azonban így is elszámolták magukat: a természet erői nagyon gyorsan felülkerekednek rajtuk. Meg a természet erőin kívül még valami, amit ép ésszel megmagyarázni nehezen lehet.
A megannyi karaktert megmozgató regénynek talán a legnagyobb erénye az, hogy figyelmünket rávilágítja egy olyan történelmi eseményre, amelynek részleteit jótékony homály fedi, ezt a jótékony homályt pedig igyekszik egészséges mértékben befedni a természetfeletti elemek beemelésével. Koncepció szintjén ez remekül működik, pláne hogy ambícióját még abban is igyekszik fitogtatni, hogy ennek a sok karakternek megpróbál így vagy úgy, de igazságot szolgáltatni, megpróbálja őket háromdimenziós figurákként ábrázolni és így vagy úgy, de összekötni őket ezekkel a rejtélyes jelenségekkel. A rejtélyes jelenségeket konkretizálandó: a karaván tagjait egy ismeretlen erő (feltehetően néhány bosszúálló szellem) kezdi el tizedelni. Nem a legjobb kilátások távol a civilizációtól.
Az Éhség sok tekintetben egy magával ragadó olvasmány, ami szembeállítja az ember ismeretlentől való félelmét azzal a vágyával, hogy új, számára idegen területeket hódítson meg. Olvasóként kíváncsian lapoztam a könyvet egyik oldalról a másikra, izgalmas volt konfrontálódnom a karakterekkel együtt a válogatott borzalmakkal, legyenek azok lelki vagy fizikai eredetűek. Katsu remekül érzékeltette azt az elemi elcsigázottságot, elkeseredettséget és a kétségbeesésből fakadó lelki megnyomorulást, amely erőt vett a karaván tagjain, ezáltal pedig rámutatott az emberi akaraterő és emberi törékenység furcsa szembenállására. Olyan akadályok elé állítja a karaktereket, amelyek legyőzéséhez nem elég a puszta jelenlét, amelynek legyőzéséhez mindenkinek össze kell szednie minden bátorságát és minden fizikai erejét. Akadályok, amelyek előtt óhatatlanul, könyörtelenül elbukik a gyenge és sokszor csak az képes diadalmaskodni, aki van annyira gátlástalan, hogy feláldozzon másokat.
A kannibalizmussal való kokettálás és a nagy misztikum közepette azonban esszenciájára lebontva az Éhség mégiscsak az emberi kapcsolatok, a szerelem filmje. Időben előre-hátra ugrálva kapjuk meg egyes szereplők háttértörténetét, ezeknek köszönhetően pedig egyik-másik motivációja is jóval érthetőbbé válik. Legyen szó akár a két férfi főhősről (egyikük a homoszexuális beállítottságát próbálja leplezni, a másik régi, halott szerelme emlékképe elől menekül), akár arról a centrális női karakterről, aki érdekházasságban szenved és epekedik valaki iránt, akiről tudja, hogy soha nem lehet az övé. Mindez egyrészről érdekfeszítőnek mutatja magát, más részről Katsu annyira mégsem képes mindezt úgy tálalni, hogy végig érdekes maradandó is legyen. Minden igyekezete ellenére a karakterek többsége bár szépen regisztrálódik az ember fejében, valahogy mégsem avanzsálódnak igazán izgalmas figurákká - kivéve talán Tamsen karakterét, aki a maga ambivalenciájában tényleg érdekesnek mondható, érdekessége pedig abból fakad, hogy nehezen lehet rajta kiigazodni, az írónő ügyesen játszik el az elvárásainkkal és a többiek felől irányuló előítéletekkel. Habár a többiek is megkapják a maguk személyes drámáját (még az a karakter is, aki alapvetően a legellenszenvesebb és aki fő ellenlábasként van jelen a cselekmény java részében), valahogy kevesebb érdeklődéssel viseltettem irányukba.
Mint horror, azonban az Éhség meglehetősen hangulatos és élvezetes munka, az írónő több ízben rendkívüli atmoszférateremtő képességről tesz tanúbizonyságot, ami ugye egy igazán jó műfaji munkának sajátja. Ami pedig a cselekményvezetést illeti, nagyon kíváncsi voltam, hogy mégis milyen megoldással rukkol elő a főszereplői számára. Hová fut ki mindez? Milyen magyarázattal szolgál a természetfeletti jelenségekre? A válasz nem mindenki számára lehet kielégítő (én sem voltam maradéktalanul elégedett), de maga a szándék, hogy egy kerek egészet kreáljon Katsu, dicséretes. Ahogy az is, hogy rávilágított, hogy úgy istenigazából ami igazán félelmetes és ijesztő, az az ember maga, amikor szélsőséges helyzetekbe kényszerítik.
A könyvet köszönjük szépen az Agave Kiadónak!