Egy percig nem volt kétségem afelől, hogy amit Dennis Lehane ad ki a kezei közül, az nem lehet rossz: elvégre mégis csak a Viharsziget írójáról beszélünk! Az éjszaka törvénye persze nem hasonlít erre a regényre: nem egy pszichológiai thriller, nem egy mentális betegségek által felállított elmecsapdában nyomozunk.
Az éjszaka törvénye valóban arról szól, amit a cím is mutat: arról, hogy milyen egy ellentmondást nem tűrő, kegyetlen világban érvényesülni, amily a szesztilalom Amerikája volt. Arról, hogy a törvényen kívül élni nem jelent egyet azzal, hogy törvény nélkül éljünk.
Egy újszülöttnek minden vicc új…
… legalábbis számomra ezt bizonyítja a könyv a legjobban. Mert tény és való, hogy a téma közel sem újdonság: az XX. század első felének alvilága már számos regény- és forgatókönyvírót megihletett, aki pedig a téma rajongója, annak már nagyon nehéz újat mondani. Lehane sem rengette meg alapjaiban a műfajt, bár valószínűleg nem is ez volt a célja.
Ezen a ponton pedig tartozom egy vallomással: még soha nem olvastam ún. gengszterregényt, és a témában készült filmeket illetően is vannak komoly hiányosságaim. Azt azonban szerintem bátran kijelenthetem, hogy ha valaki az elsőt könyvét keresi ebben a témában, akkor egészen nyugodtan eshet a választása Az éjszaka törvényére: szépen bevezet minket ebbe a világba, de nem is merülünk el benne nyakig. Csak belépünk az előszobába.
A kettősség törvénye
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem Az éjszaka törvényét, akkor az a kettősség lenne. Ez valószínűleg egyrészt szándékos volt a szerző részéről, másrészt nem feltétlenül. A főszereplő, Joe Coughlin túl rossz tisztességes embernek, és túl jó gengszternek. Naiv bandavezér, szerelmes fiatal férfi, próbál valahol mindig a határok szélén egyensúlyozni, ahonnan néha jobbra, néha balra esik le - ahogyan az lenni szokott. Rendőrfőnök apja elleni dacból lép a bűn ösvényére, nem pedig aljasságból. Keserűségből épít fel egy birodalmat, nem hatalomvágyból. Fenntart egy hihetetlen bevételeket produkáló illegális üzletrendszert, de megtagadja, hogy ártatlanokat bántson. Vagy ha mégis megteszi, szinte felemészti a bűntudat. Úgy akar érvényesülni a magának választott világban, ahogyan az lehetetlen.
Ez az egész pedig valahogy nem hagyja, hogy komolyabb érzelmek alakuljanak ki bennünk a főszereplő iránt. Nem lehet különösebben szeretni, de nagyon utálni sem - az adott szituációtól függően érezhetjük néha kicsit az egyiket, majd kicsit másikat, viszont olyan rettenetesen nem tudunk izgulni érte.
A másik oldalról viszont ott van a regény hangulata, amit Lehane gyönyörűen épített fel. Akár egy koszos illegális krimóban isszuk a meleg, szappanízű sört, akár egy bostoni börtön cellájában várjuk a hajnalt, vagy egy tampai étterem teraszáról nézzük a mocsár szélén vadászó aligátorokat és a kubai zenére táncoló emberek fülledt mozdulatait, minden megelevenedik körülöttünk olvasás közben. Az atmoszférateremtésért jár a csillagos ötös.
Regényben jobban működik
A Ben Affleck nevével fémjelzett filmadaptációtól sem a közönség, sem a kritikusok nem ájultak el túlzottan. Ennek oka lehetett az, hogy mint ahogyan fentebb említettem, nem egy műfajrengető történetről beszélünk, illetve a már szintén említett kettősség is - amely bár nagyon is tudatosan felépítve járul hozzá a végkifejlethez, a főszereplő személyiségéhez és a hangulatteremtéshez - igencsak fárasztóvá válhat egy kétórás mozi végére. Ez a történet sokkal jobban működik leírva, mint mozgóképen.