Hirdetés

Könyvkritika – Harry Potter és az elátkozott gyermek

|

Nosztalgiafaktor kimaxolva, még ha nem is "rendes" könyvet kaptunk.

Hirdetés

Mert lehet éppen szeretni vagy nem szeretni a színházra írt Harry Potter-folytatást, azt azért mindenképpen le kell szögezni: a Harry Potter és az elátkozott gyermek nem egy regény. És akármennyire egyértelművé is tették ezt a rajongók számára, sokan csalódhattak az elátkozott gyermek történetét olvasva. De miért fanyalognánk, mikor visszakaptunk egy kicsit a gyerekkorunkból, és tovább bővült az a csodálatos univerzum, amelyet mi, rajongók annyira szeretünk?

 

Hirdetés

Ráadásul ezt a kötetet mi akartuk! A Harry Potter és az elátkozott gyermek soha nem regénynek készült, és csak azért láthatott könyvformában napvilágot, mert a rajongók szó szerint kikövetelték maguknak. Az Egyesült Királyságban nagy hagyománya van a színháznak - végül is csak Shakespeare szülőhazájáról beszélünk - és ebből a szempontból tulajdonképpen csak az a meglepő, hogy a Harry Potter-színdarab nem hamarabb került bemutatásra. Amikor Rowling beleegyezett, hogy John Tiffany és Jack Thorne oldalán Potterék színházba mennek, a rajongók egyszerre törtek ki ujjongásban és akadtak ki. Ugyanis nemcsak azok szerették volna megismeri a sztorit, akik megoldhatnak egy londoni színházlátogatást. Rowling nem akart regényt is írni az elátkozott gyermekről - ami valljuk be, valóban felesleges lett volna - így áthidaló megoldásként jött az ötlet, hogy cserébe színházi próba szövegkönyvét teszik mindenki számára olvashatóvá.

Megkaptuk tehát, amit szerettük volna - és igen, azért beszélek többes szám egyes személyben, mert lexikonba illó tagja vagyok a Harry Potter-generációnak, és kiskamasz korom óta töretlen rajongással és szeretettel viszonyulok a kis túlélő regényfolyamához. Harry Potterrel együtt felnőni hatalmas élmény volt, és nem mondom, hogy nem várom még most is a roxforti levelemet, mert de. (Zárójelben jegyzem meg, hogy milyen csodálatosan írta meg a mi kis örökké álmodozó, fantasy-rajongó archetípusunknak a keserédes felnőtté válásat Lev Grossman A varázslók-trilógiájában - ez van, korjelenség lettünk, de nem bánom egy percét sem a késő estig paplan alatt, zseblámpával olvasással majd utána gyermekei vágyakozással töltött számtalan órának, amely szerves része volt az életemnek tizenévesként.)

A Harry Potter és az elátkozott gyermek pedig teljesen kimaxolja a Potterhead-nosztalgiafaktort.

Egyetlen egy dolgot kell elfelejtenünk olvasás előtt: hogy teljes értékű folytatást olvasunk. Ugyanis már csak a műfaját tekintve sem lehet a nyolcadik rész olyan részletesen kidolgozott és hangulatos, mint a hétrészes sorozat kötetei. Itt mindent mondatot színpadra írtak, meg kellett felelni a műfaji követelményeknek és egy időkorlátnak is - hiszen nem lehet egy színházi előadás tizenkét órás. Amint pedig megbarátkozunk ezzel, máris felhőtlenül élvezhetjük a történetet.

Színre lép a felnőtt Harry, Ron, Hermione, Ginny és Draco is, a főszereplők azonban gyermekeik: Harry és Ginny középső fia, Albus, valamint és Draco egyetlen gyermeke, Scorpius. A Harry Potter és a Halál Ereklyéinek epilógusával indul a történet, amikor a roxforti csata után tizenkilenc évvel régi kedvenceink a Roxfort Expresszhez igyekeznek gyermekeikkel. Nem nagy spoiler, és kissé kiszámítható fejlemény is, hogy Albus és Scorpius szüleik egymás megtűrésévé szelídült, de azért még mindig érezhető ellenszenve ellenére összebarátkoznak. A gyerekek számára ráadásul azonban a Roxfort nem bizonyul olyan csodálatos második otthonnak, mint ahogyan Harry-ék - és valljuk be, mi magunk is - emlékezünk rá.

A Harry Potter és az elátkozott gyermek legnagyobb konfliktusait a szülő-gyermek kapcsolatok, és azoknak döccenői adják. Az árva Harry-nek nem igazán volt apaképe, több személyből próbálta mindig magának összekaparni azt az ideát, amely egy jó apát testesíthet meg - legyen az akár Dumbledore, Sirius Black, vagy akár Remus Lupin, vagy Arthur Weasley. És kétségkívül mindannyian törődtek vele, egyikük sem volt tökéletes, Harry pedig csak ezekből a foszlányokból próbálhatott építkezni. Éppenséggel az lenne a furcsa, ha Harry tökéletesen veszi a szülőség buktatóit, és személy szerint úgy gondolom, hogy az Albus-szal való komplikált viszonya újra az emberi oldalát mutatta meg a karakternek. Az is teljesen érthető, hogy Albus miért lett olyan, amilyen - még ha kamaszos, durcás, és Potter-mérték szerint is hatalmas kavarodást és pillangó-hatást okozó lázadását nézve az olvasónak nem lesz végig szimpatikus. De ő is emberi, ő is képes változni és fejlődni, amíg apjával együtt végre megtalálják a közös hangot, vagy legalábbis a felé vezető utat.

Rowling jó szokása szerint most sem homogén karaktereket kapunk, hiszen mindenkiben van jó és rossz is. A "jók" hibáznak, nem is kicsiket, és a "rosszaknak" is megvan a saját motivációja. A végére pedig ismételten kikerekedik az a nagy üzenet, mely átszövi az egész Harry Potter-univerzumot, és amit annak idején maga Dumbledore professzor fogalmazott meg:

"Nem a képességeink határozzák meg, hogy kik vagyunk, hanem a döntéseink."

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.