Könyvkritika - J. R. dos Santos: Salamon kulcsa

Sokadik részét kiválasztani egy könyvsorozatnak mindig kockázatos, hiszen nagy-nagy esély van rá, hogy az előzmények ismerete nélkül vajmi keveset fogunk megérteni a regényből. J. R. dos Santos legutóbb megjelent kötetének fülszövege azonban egy olyan "davincikódos" történetet ígér, hogy az ember akarva-akaratlanul elcsábul. Még akkor is, ha tisztában vagyunk vele: Dan Brown-t utolérni nem kis feladat - és valljuk be, nem is várhatjuk el mindenkitől ebben a műfajban, hogy hozzá hasonlót alkosson.

A Salamon kulcsába belekezdeni így dupla rizikó volt: egyrészt nem tudhattam, hogy egy sorozat hetedik részénél mennyire tudok majd bekapcsolódni a történetbe, másrészt folyamatosan emlékeztetnem kellett magamat, hogy ne hasonlítgassam feleslegesen Brown műveihez a könyvet. Amint ezen túltettem magam, máris  jobban tudtam élvezni ezt a történetet. Még az sem zavart, hogy tulajdonképpen egy sorozat hetedik részét olvasom, hiszen az előzményekből pont annyi információra volt szükség az olvasáshoz, mint amennyit a visszautalásokból meg is kaptunk. A Salamon kulcsa Tomás Noronha professzor legújabb kalandjait meséli el. Tomás-t ezúttal gyilkossággal vádolják: a CIA egyik vezetője - és egyben a professzor régi ismerőse - felettébb különös körülmények között lelte halálát. A CIA élve vagy halva (és inkább halva), mindenáron és minél hamarabb el akarja kapni Tomás-t, akinek fogalma sincs az egész ügyről, és ártatlansága bizonyítékát keresve menekülni kényszerül. Közben a sors úgy hozza, hogy vele tart a szépséges Maria Flor is, akivel Tomás közelebbi kapcsolatot és el tudna képzelni a puszta a barátságnál... Kezdjük azzal, ami tetszett ebben a könyvben. Kétség sem fér hozzá, hogy J. R. dos Santos milyen lelkiismeretesen utána járt minden tudományos témának, amit akár csak szegről-végről is érint a könyve: mindenről pontos magyarázatot kapunk. Szó esik többek között a halál közeli élményekről, a fény természetéről, és olyan elméletekről, amelyek parázs vitákat kiváltva megosztják a tudósokat. A szerző minden lehetőséget megragadott, hogy még egy és még egy érdekességet osszon meg az olvasókkal. Sajnos végül pont ez rontott valamennyit a teljes olvasmányélményen is, mert a sok információ között sokszor kapott sorompót maga a történet, és nem haladtunk olyan iramban, amit egy CIA-ügynökök elől való menekülés során megkívánna az olvasó. A sok részlet között néha elvesztek a szereplők és elveszett a cselekmény, valamint túlságosan elkalandoztunk a regény gerincétől. Bár azt is el kell ismernem, hogy ha Frei Tamásnál ezt nem tettem szóvá, akkor J. R. dos Santos-nak is igazán megbocsáthatom... Összességében olyan olvasóknak ajánlanám ezt a könyvet, akik nem ijednek meg egy kis tudományos szövegtől, és az ész nélküli pörgés helyett sokkal jobban értékelik, ha az író megannyi érdekességgel és elgondolkoztató elmélettel ajándékozza meg őt.