Ebben a regényben egy olyan jövő vagy alternatív valóság tárul elénk - nem is igazán derül ki, hogy a kettő közül melyik, de talán nem is lényeges - , amely tanúbizonyságot tesz Jeff VandeMeer hatalmas, különös képzelőerejéről. A város olyan, mintha évek óta az éjfél előtti utolsó percben élne: a lerombolt házak és az irányítást vesztett Vállalat utolsókat rúgó épülete között garázdálkodik Mord, a gigantikus méretű, vérszomjas repülő medve, aki csak a jó ég tudja, milyen embertelen kísérletek eredményeképpen szabadult a világra.
Mord azonban nemcsak elvesz - életeket és élettereket - hanem, még ha nem is szándékosan, de ad is. A város utolsó túlélői, az életben maradásért nap mint nap keményen küzdő gyűjtögetők bátrabb csoportja időről időre megkörnyékezi az éppen alvó óriásmedvét, hogy a Vállalat területén bundájára ragadt kincsekre vadásszon. Közéjük tartozik Rachel, aki így talál rá a fura kis lényre, akit hazavisz magához és partneréhez, Wickhez otthonukba, a csapdákkal felszerelt Balkonsziklára, és elnevezi Borne-nak.
Borne karaktere egy igazán keserédes hangulatot kölcsönöz a történetnek. Senki nem tudja, hogy mi ő valójában, vagy ki ő valójában. Felszedett szemétből növénnyé, állattá, valakivé fejlődik. Borne egyszerre rémisztő és szívfacsaró teremtmény. Ő maga sem tudja, hogy milyen célból létezik. Próbálja megérteni az embereket, miközben saját magát is alig tudja. Magában hordoz valami elkerülhetetlent, valami sorsszerű tragédiát. Rachel és Borne kapcsolata érdekes keveréke a barátságnak, valamint az anya és gyermeke, a tanító és tanítvány viszonyának - miközben soha nem lehetünk biztosak abban, hogy éppen ki tanít kit és mire.
Ez a világ magába szippant, mint egy mérgező örvény, és miközben minden hátborzongató, romos, halálos és kegyelmet nem ismerő, a lényünk egy rész Borne hangján sóhajt fel a Balkonszikláról: gyönyörű! Ez gyönyörű! Kegyetlen és szomorú, reményvesztett és fájdalmas, zavart és káosz uralta - mégis, a magam módján van benne egy melankolikus szépség.
Annyi mindenről szól ez a történet. Arról, hogyan formálnak minket az emlékeink, hogy milyen rugalmas lehet a "normális" definíciója, hogy milyen nehéz tud lenni bízni valakiben és éreztetni a szeretteinkkel, hogy fontosak nekünk. Arról, hogy ez a zajos, felgyorsult, gyűlöletben fuldokló világ egy olyan elképzelhetetlen jövő felé tarthat, amit csak rémálmokban lehetünk képesek meglátni. És arról is, hogy a remény még a legelképzelhetetlenebb helyzetekben sem alszik ki.