Most már tudtam, hogy mire számítsak, de persze ez egy pillanatig nem jelenti azt, hogy kiszámítható lett volna A varázsló birodalma. Csak azzal voltam tisztában - A varázslók és A varázslókirály után -, hogy nem egy epikus fantasy-t kell várnom, kiválasztottakat és ősi ellenségeket, meg a jó és gonosz örök harcát, szélesvásznú háborút a mágikus világ sötét és világos oldala között.
Lev Grossman a trilógia harmadik részében is furcsán és rendkívül hatásosan egyensúlyoz a fantáziavilág és a csontvázzá csupaszított, rideg valóság között: ezzel pedig ismét egy olyan történetet hozott létre, amely egyszerre vált ki nyomasztó és felszabadító érzéseket mindazokból, akik még felnőtt fejjel is gyermeki áhítattal képesek rajongani a fantasy iránt.
Főszereplőnket, Quentin Coldwater-t talán nem egyszerű megkedvelni. Az első rész óta tartom magam ahhoz, hogy kicsit Quentin-nek kell lenni ahhoz, hogy tényleg megértsük és átérezzük ezt a történetet, hogy valóban kiváltsa belőlünk azt a hatást, amit a szerző valószínűleg szeretett volna elérni és amitől képesek lehetünk szívünkbe zárni ezt a történetet. Quentin pedig közel sem hibátlan, az ember pedig nem szívesen azonosul olyan karakterrel, akinek ilyen nehezen megy a felnőtté válás, és ilyen sok hibát kell elkövetnie ahhoz, hogy megtanulja a leckét. Pedig kevesen vagyunk különbek nála, egyszerűen csak rossz beismerni, milyen sűrűn is botlunk meg - mit botlunk, egyenesen kezünk-lábunk törjük - az élet útvesztőin csatangolva.
Történetvezetési szempontból A varázsló birodalma kicsit kuszább, mint az előző két rész: A varázslókban végig Quentin-nel haladtunk a történetben, míg A varázslókirályban váltakozva tartottunk vele a jelenben és Julia-val a múltban. Most - bár még mindig tagadhatatlanul Quentin a főszereplő - több karakter mellé szegődhetünk, ami egyrészt egészségesen megfűszerezi a könyvet, másrészt kacskaringósabbá is teszi az egészet. Néha nem tudjuk, hogy minek van jelentősége a továbbiakban és mi az, ami csak egy kis mellékvágányra terelt szórakoztatással késlelteti a végeredményt. Mindennek ellenére, a vargabetűk érdekesek voltak (személyes kedvenceim, amikor Janet elmeséli a sivatagi kalandját, illetve a niffinélet részletei), és szerintem egy-két fejezet különálló novellaként is jól tudna funkcionálni.
Grossman nyomasztóan lebilincselő történetének befejezése nagyon lassan, ráérősen mondja el nekünk a tanulságot: egészen az utolsó oldalig várat magára, hogy kialakulhasson bennünk a teljes kép. Hogy rájöhessünk: mi vagyunk a varázslók, és ez itt a mi birodalmunk, amit nekünk kell olyanná formálnunk, amiben szívesen és boldogan élhetünk. Hogy megérthessük: a valóság elől a fantáziavilágba menekülés, a realitás teljes elvesztése sok csalódást okozhat, de legalább ugyanennyire megkeseríthet minket, ha kizárjuk az életünkből a kedvenc történeteinket. Nem szabad megszakítnunk a kapcsolatot a való világgal, viszont nem élhetjük le az életünk a száraz tények és a mindennapi logisztika monotonitásába merülve. Quentin-nek - és az általa képviselt, végletekig fantasy-rajongó generációnak egyaránt - pedig ez a legnehezebb, ugyanakkor legfontosabb feladata a saját boldogsága érdekében: megtalálni az egyensúlyt, megtalálni a hidat a kettő között. Megalkotni a saját birodalmát.