A legtöbb fantasztikusan sikerült könyvnél egy mai szerző bizony elgondolkodik a folytatáson - főleg, ha a regény nemcsak kritikailag, de úgy anyagilag is sikeresnek mondható. (És akkor még nem is beszéltünk a megfilmesítésről - A varázslókból is jön a sorozat.) Ha az író a folytatás mellett dönt, akkor a rajongó kétféleképpen reagálhat: majd kiugrik a bőréből örömében, vagy csuklóig rágja a körmeit méltatlankodásában - mert fél, hogy ezzel elrontanak egy csodálatos történetet, elfújnak egy feledhetetlen hangulatot. Az aggodalom sokszor jogos, sokszor alaptalan, szerzője (és az olvasó szubjektív véleménye) válogatja. Egy azonban bizonyos: Lev Grossman és A varázslók-trilógia esetében minden perc aggodalom a feleslegesnél is feleslegesebb volt.
A varázslókirály nem csak folytatja, hanem ki is egészíti A varázslókat. Elmélyíti, tovább árnyalja az első rész üzenetét, miközben egyszerre marad legnagyobb ítélőbírója és legőszintébb szerelmese a fantasy műfajának. Az első résztől eltérően ezúttal két szálon indul el a történet. Újra visszatér Quentin - immár Fillory királyaként -, aki végre azt az életet éli, amiről gyermekkorában álmodott. Egy csodálatos, varázslatos világban él, kényelemben és biztonságban, semmire nincs gondja. Quentin élete immár a happy end utáni élet, amikor a főhős már túl van minden próbán, csalódáson és küzdelmen, és mesebeli jutalmát élvezi. Itt érnek véget a történetek, és soha nem tudjuk, hogyan is telt a "boldogan éltek amíg meg nem haltak"-rész. Quentin-nek tényleg nem lenne oka panaszra, csak éppen minden olyan... unalmas. Nem vallja be magának sem, hogy így érez, de folyamatosan sóvárog valami izgalom, valami kaland után. Rá akar szolgálni arra a nyugalmas életre, amiben része van, hős akar lenni. Hamarosan, nem várt események sorozataként el is érkezik a kaland, az ő személyre szabott kalandja, de mint minden más, ez sem olyan, mint ahogyan azt elképzelte.
Quentin - bár alapvető személyiségjegyei nem változtak - nagy fejlődésen ment át az első rész óta. Egy viszonylag passzív karakter maradt, aki sokat hezitál és sokat gondolkodik, mire pedig hirtelen elhatározza magát, végül olyan következményekkel kénytelen szembenézni, amire soha nem gondolt. Minden fordulat, amely egy unaloműzésnek induló, ám létfontosságú küldetéssé alakuló utazás során következik be, egy leckét hordoz magában, Quentin pedig ezúttal birtokában van annak a képességnek, amely segít neki feldolgozni - sőt, egyáltalán felfogni ezeket.
Egy másik szálon éveket ugrunk vissza az időben, és megtudhatjuk, miken ment keresztül Julia, amíg Quentin a Varázskapuban tanult. Az első részben nem is gazán értettem, miért tér vissza a szerző annyit Julia karaktere a regényben - nem tűnt fel ő igazából túl sokszor, de még ez is indokolatlannak tűnt. A varázslókirályban azonban a helyére kerül minden egyes jelenet, amely eddig kérdéses volt: Julia amolyan "kettes számú" főszereplővé lép elő. Az ő története egy kicsit másfajta üzenetet közvetít, mint a Quentin-é, bár az általa teremtett hangulat nagyon hasonló.
A varázslókat olvasva úgy gondoltam, hogy a könyv az oktatási rendszer felé is egyfajta fricska: hiszen láthatjuk, hogy Quentin, Alice és a többiek mennyi megaláztatást viselnek el és mennyit tanulnak a végkimerülésig a tökéletes tudás elérése érdekében - és ez az üzenet A varázslókirályban is visszaköszön. Julia annak idején nem jutott be a Varázskapuba, és az emlékmódosítás ellenére is rájön erre, majd autodidakta módon próbál megismerkedni a mágiával. Már az is szinte szimbolikus, ahogyan Julia rájön, hogy a Varázskapu létezik, és nem ő nem jutott be: egy ötös alára értékelt dolgozta üt szöget a fejébe. Értitek?! Julia egyszer ötös alát kapott, egyszer nem volt tökéletes, amit kiadott kezei közül, egyetlen egyszer találtak egy icipici hibát nála. Ezzel pedig összedől a kártyavár: a lányt felemészti a csalódottság. Míg Queintin a legtöbbször csak sodródik az eseményekkel, Julia nagyon is aktív: egy percre sem áll meg, tudatosan keresi mindazt, amit akar. Ő másik véglet, hiszen ez a görcsös küzdelem először csak átgyúrja, majd teljesen elpusztítja a lány személyiségét. Átalakulása riasztó és megállíthatatlan, mindent és mindenkit eldob magától. Az általa választott úton egy olyan végkifejlet felé halad egyre öngyilkosabb sebességgel, amely - azon túl, hogy végül Quentin-nel együtt Fillory-ba vezeti - örökre megváltoztatja az életét.
Az első részben a Varázskapu, mint intézmény nem épp a legpozitívabb hely a világon, azonban Julia történetét megismerve a varázslóiskola is nagyobb létjogosultságot nyer a történetben. A lány a mágia keresése és megtalálása közben egy olyan pontra jut el, hogy az olvasóban azt az érzést kelti: ez az egész olyan, mintha egy csapat nagyon okos kölyök házilag akarna atombombát csinálni, mit sem törődve a kockázatokkal - csak mert képesek rá. Mindennek megvan azonban a következménye, súlyos leckéket kap Quentin és Julia is egyaránt.
A varázslókirály egy lenyűgöző folytatása egy lenyűgöző könyvnek: amennyiben tetszett az első rész, nem fogsz benne csalódni. Persze, az is igaz, hogy mind stílusában, mind pedig témájában egy olyan könyvről beszélünk, amelyet nem tud mindenki befogadni. Nekem sikerült - és ha kívánhatok valamit így az új év kezdetén, azt kívánom mindenkinek, hogy képes legyen feldolgozni ezt a könyvet, mert felejthetetlen élmény.