Könyvkritika – Peter V. Brett: A Rovásember

Az éjszaka beköszöntével nem csupán a sötétség, hanem ősi, romlott démonok veszik át a föld feletti uralmat. Ezek a lények a magúrok, akik évezredek óta rettegésben tartják az embereket. Hosszú időre eltűntek ugyan, ám mi 318 évvel a visszatértük után kapcsolódunk be a Peter V. Brett által alkotott világ történetébe. A cselekmény három fő karakter Arlen, Leesha és Rojer személyének „segítségével” bontakozik ki. Az emberiség egykor méltó ellenfele volt a magúroknak, ám az ősi tudás java elveszett, így az emberek gyenge rovások védelme mögé bújva igyekszenek átvészelni az éjszakákat. Ebben a világban talán a legfontosabb szerep a Rovásvetőknek, a Gyógyfüvészeknek, a Zsonglőröknek és a Fullajtároknak jut. A Rovásvetők a rovások elkészítésében jeleskednek és igyekeznek megvédeni a népet, míg a Gyógyfüvészek az ősi tudás töredékeit felhasználva az emberek egészségéről gondoskodnak. A Fullajtárok valójában afféle hírvivők, akik vállalva a veszélyt az éjszakát is a szabadban töltik, hogy a települések között információt és olykor árut cseréljenek. A Zsonglőrök többnyire a Fullajtárok útitársaiként bűvész trükkökkel és mesékkel igyekeznek szórakoztatni a polgárokat, így feledtetve velük – ha pár órára is – a  vészterhes éjszakák emlékét.

A három fiatal sorsa végül akaratlanul is összefonódik, amikor személyes tragédiáik okán mind útra kelnek, hogy kezükbe vegyék jövőjüket, míg végül vállt vállnak vetve küzdenek meg a démonok hordáival, s az Arlen által talált ősi rovások segítségével megmutatják az embereknek: a rovások nem csupán védekezésre valók. A Rovásember egy jól eltalált dark fantasy. Brett remekül építette fel a cselekményt, egészen addig, amíg el nem jutunk Arlen szuperharcossá válásáig, aki így erős ellentétet képez Leesha és Rojer karakterével szemben. Utóbbiak folyamatos jellemfejlődésen esnek át, persze mindkettőjüknél érezhető, hogy többre hivatottak, mint az egyszerű Gyógyfüvészek vagy Zsonglőrök. Arlen azonban hirtelen egy mindent és mindenkit legyőző harcossá válik, ami persze az eltelt, ám általunk nem látott időben történik, de ez a cselekménybeli rés komoly hiányérzetet okozhat az olvasó számára. A fiú és Leesha között kibontakozó szerelmi szál is eléggé sablonos, de ennek végkifejletét csak a sorozat későbbi köteteiből ismerhetjük meg. Az emberek pedig csak úgy hullanak a történet során a magúrok jóvoltából, fontosabbnál fontosabb mellékszereplők vesztik életüket, hogy hozzájáruljanak a főszereplők jellemfejlődéséhez. Ez leírva durvának tűnhet, ám tény, hogy ezek az események vannak leginkább hatással a három főhősre. Az író a történelmi legendákat is szépen adagolja, az olvasó szinte szomjazik arra a tudásra, amely jórészt már feledésbe merült és a hősi történetek a jelen számára már csak gyermekeknek szóló mesékként élnek tovább. Betekinthetünk a sivatagi város, Krázia kultúrájába is, ahol az emberek nem menekülnek és nem rejtőznek, hanem harcolnak a magúrokkal, a kötete befejezése pedig valami egészen ütős folytatást sugall, amiben Krázia szerepe nem lesz elhanyagolható.