Könyvkritika - Urbánszki László: A dalmát háború

Ha valaki alapvetően az olyan könyveket szereti, mint én - nevezetesen minimum legyen benne egy boszorkány, egy vámpír, egy űrhajó és egy sárkány - az bizony, bevallom nőiesen, hozzám hasonlóan imádja a valóságtól való elrugaszkodást, és a fantázia határának feszegetésit. Sokat lehetne arról vitatkozni, hogy ez jó-e vagy sem, de most nem ennek van itt a helye. Itt most, feleim, Urbánszki László Anno Domini sorozata negyedik kötetének méltatásának helye van, mert bár se nem űrhajó, se nem sárkány nincs benne, én bizony szívből rajongók ezért a könyvért és a szerző munkájáért.

  Hétköznapi hősök Urbánszki László történelmi regényeiben az egyszerű emberek életéről mesél nekünk úgy, hogy közben megpróbál minél pontosabb képet festeni nekünk a korról. Jó ötlet volt tőle, hiszen már első könyvében, az Odakint, a pusztában című novelláskötetben is felfedezhették az olvasói, hogy ez az a téma, ami neki a leginkább jól áll, és amihez a legjobban ért. Az Anno Domini-sorozat első, A Vérszagra gyűl című részében a tatárjárás idején járunk, és Benefalva lakóinak harcát ismerhetjük meg a mongol csapatok ellen. A Fegyver csörög és A lándzsa nemesei című folytatásokban újra a falu lakóival találkozunk, ahogy kemény munkával és vérüket-verejtéküket nem sajnálva küzdenek a túlélésért, az egyszerű mindennapokért.   Az emberi találékonyság dicsérete Az Anno Domini-sorozat, így A dalmát háború egyik legjellemzőbb vonása az, ahogyan emléket állít az emberi találékonyságnak. Benefalva lakói - legyenek férfiak, nők vagy gyerekek - a leggyötrőbb helyzetben is feltalálják magukat. A regény legelején például pusztító sáskajárás sodorja veszélybe az emberek megélhetését, sőt életét. A gulyát hajtó férfiak, és a faluban maradt nők mindannyian hatalmas akaraterővel, el nem múló optimizmussal, és utánozhatatlan tűzpattantsággal gondoskodnak egymásról én önmagukról.   Csak semmi cukormáz! A dalmát háborúban hiába fogsz keresni naplementébe elvágtató viráglovagokat. Levente és társai a lándzsanemesi címüket még az előző részben szerezték meg, de ez kötelezettségekkel is jár. Miközben a sáskajárás emberfeletti gyorsasággal pusztítja a legelőket, és ezért nehezen megszerzett marháikkal versenyt futnak az idővel az állatok megmentéséért, utoléri őket a király, IV. Béla parancsa: menjenek a dalmát tengerpartra, és derítse ki, mi a szándéka a velenceiknek mindössze hét éves féltestvérével, Utószülött Istvánnal. A király szinte bármire hajlandó, hogy megszilárdítsa hatalmát – kemény szívre és akaratra van szüksége, ha trónon akar maradni egy ármánykodásokkal teli világban. Levente, Lados és a többi benei férfi élete újra veszélybe kerül. Hőseink nem tehetik meg, hogy saját vagy egymás életét, megélhetését kockáztassák, nem is teszik. Talán néha nyersnek, barbárnak tűnhetnek tetteik és döntéseik, de a szerző nem kíván minket abba az tévhitbe ringatni, hogy ezek nélkül is lett volna esélyük a túlélésre. Teszik, amit tenniük kell – ellenségeik semmivel sem gyakorolnak több kegyelmet, sőt. Például egy marhatolvajt lenyilazni majdnem bocsánatos bűnnek tűnik a hatalomtól és pénztől részeg ellenfeleik tetteinek fényében.   A szerző, aki szeretettel ír Már többször is megemlítettem Urbánszki László könyveinél, de nem tudom elégszer hangsúlyozni: ez az ember élő, lélegző szöveget ad ki a kezei közül, és minden soron látszik az írás iránti hihetetlen alázata és szeretete. Minden részletnek alaposan utána néz, és még a legegyszerűbb jeleneteket is árnyalt részletekkel igyekszik hitelessé tenni. Olyan fantasztikus szavakat ismertem meg olvasás közben, mint például a bengyelezúzalék – ezzel is igazolva, hogy milyen csodálatos a magyar nyelv, valamint, mennyi érdekes apróságot fedezhetünk fel a múltban elmerülve. Mindeközben pedig egy olyan izgalmas történetet ismerünk meg, amely hitelesen mutat be számunkra egy történelmi kort úgy, hogy közben remekül szórakozunk. A dalmát háború pedig úgy ér véget, hogy folytatásért kiált: Laci bácsi, remélem, nem váratsz minket sokáig!