Könyvkritika – Michael J. Sullivan: Percepliquis – Az elveszett város

A hatkötetes Riyria-krónikák a végéhez ért. A sorozat előző részei, a Trónbitorlók, az Avempartha – Az elfek tornya, a Birodalom születik, A Smaragdvihar és a Télvíz idején mind remek kötetek voltak, vérbeli fantasy-k. Szerethető és gyűlölhető karakterekkel, jól kidolgozott cselekménnyel és egy varázslatos, új világgal. Őszintén szólva sajnálom is, meg nem is, hogy a két tolvaj, Royce Melborn és Hadrian Blackwater története befejeződött. Sajnálom, mert Sullivan valóban csodás élményben részesítette az olvasóit és örülök, mert Az elveszett város méltó befejezése a történetnek. Hőseink végre beteljesítik végzetüket és néhányan még messzebb is jutnak a vártnál. Nem mondom, hogy a végkifejlet minden egyes pontja meglepett, de bevallom, a korábbi kötetekben emlegetett, északról közelgő veszedelem azért ütős volt.

A cselekménybe nem sokkal a Télvíz idején lezárása után kapcsolódunk be: Modina császárnőnek egy ravasz húzással sikerül rendet tennie a birodalomban, ám a belső ellenség legyűrése után hőseinknek új vésszel kell szembeszállniuk, ami az egész emberiséget fenyegeti. Valójában nem csak fenyegeti, hiszen az útjába kerülőket szinte pillanatok alatt elpusztítja, szóval az idő tényleg sürget, így egy kis csapat útra kel, hogy az ősi birodalom elveszettnek hitt fővárosát, Percepliquis-t felkutatva megtalálják a kürtöt, ami megmentheti az egész világot. Meglepő módon a város megtalálása okozza a legkisebb problémát, ám amit ott találnak, az mindannyiukat elemeiben változtatja meg. Ősi, feledésbe merült tudásra bukkannak, ami nem csupán az egész novroni egyház alapjait rengeti meg, de a történelmet is teljesen átírja. Háromezer évnyi emlék zúdul a Riyriára és társaira, istenek és félistenek nem csupán tettei, hanem a személyük értékelődik át és kap hol kisebb, hol nagyobb jelentőséget. Az idő pedig egyre fogy, s közeleg a nap, amikor a birodalom igaz császárának meg kell fújnia a kürtöt, hogy elejét vegye a vérontásnak és a mészárlásnak, ami az erőviszonyok ismeretében egyáltalán nem nevezhető végeláthatatlannak. És a Riyria története véget ér. Néhányan persze nem élik túl, de vannak, akik igazán messzire eljutnak. Képletesen és ténylegesen is. Sullivan sorozata valóban zseniális. Majd minden epizód tud valami meglepőt, valami olyat mutatni, ami után az ember csak bámulja a lapokat, egyszer a döbbenettől, máskor az „Ilyen nincs!” érzéstől. A karakterek mind révbe érnek, még a zárkózott, rideg Royce is, aki talán egy jobb életet is elnyer magának a számos tragédia után. És hogy miben is rejlik a Riyria-krónikák igazi ereje? Nem a drámai újításokban és nem is a vadonatúj lények vagy dimenziók megalkotásában. Már az első rész, a Trónbitorlók elolvasása után is az volt az érzésem, hogy az író nem a reformokra, hanem a jól bevált recept mesteri felhasználására összpontosított. Varázslók és dicső harcosok, politikai ellentétek és cselszövések, esendő, gyarló, ugyanakkor bátor és önfeláldozó hősök keltik életre Elan világát, s igyekeznek megmenteni azt a gonosztól. Szerelmek szövődnek, barátságok formálódnak, néhányan otthagyják a fogukat, míg egyesek az elkerülhetetlen dicsfény vakító sugara felé haladnak. Kell ennél több? Nem feltétlenül. Ha pedig a jól bevált alapanyagokat kibővítjük némi sajátos adalékkal, megkapjuk Michael J. Sullivan két tolvaját, akik nem csupán Elan világát, de a fantasy műfaját és az olvasókat is meghódították.   A kötetért óriási köszönet a Fumax Kiadónak!