Évek teltek el azóta, hogy a Pikkelyesek a világra szabadultak és Yhelteth, illetve a Trelayne Liga kénytelen volt összefogni, hogy megmentsék birodalmaikat. A háború hőse, Akasztórés bajnoka, Ringil azóta afféle helyi látványosságként tengeti életét: pocakot eresztett, kissé eltunyult és pár sörért szívesen mesél a csatákról, hogy aztán egy kellemes éjszakát tölthessen valamelyik lovászfiú társaságában. Sárkányvész Egar a háború végeztével visszatért északra, hogy vezesse törzsét, ám szíve mélyén továbbra is visszavágyik a civilizáltabb déli Yhelteth Birodalomba. A fekete bőrű Archeth a kiemelkedő mérnöki képességekkel rendelkező kiriath nép egyik utolsó itt maradt leszármazottja, s ugyan édesanyja ember volt, a nő visszavágyik az övéihez, habár a kiriathok elhagyták az emberek világát.
Ők hárman alkotják Az acél emléke hősi gárdáját, viszont a Pikkelyesekkel folytatott háború után mind önpusztító életmódba kezdtek, s gyakorlatilag inkább anti-hősei a Richard Morgan által alkotott dark fantasy világnak. Többnyire a tespedés, a drogok és az alkohol jelentenek élvezetet számukra, egészen addig, amíg egy rég elfeledett nép, az aldrainok visszatértének jeleit nem fedezik fel, s kiszabadulva saját kis világukból rá nem döbbennek, hogy egy sötét jóslat beteljesedésének kapujába csöppentek. S bár az elmúlt években nem találkoztak egymással, a sors akaratlanul is összetereli őket, hogy megelőzzenek egy globális vérontást vagy maguk is az emberiséggel pusztuljanak.
Na most, mindezek alapján azt is mondhatnánk, hogy egy klasszikus fantasy-vel van dolgunk, ahol a hősök újra összefognak, személyiségük epikusan megváltozik és végül megmentik a világot a pusztulástól. Nos, nem egészen. Habár tény, hogy rákészülnek az aldrainok lezúzására, ettől függetlenül sok dolog nem változik velük kapcsolatban. Gyilok, drog, az ellenség ármánykodása a háttérben, drog, gyilok. Meg ármánykodás. Morgan igazán eltalálta a karaktereket, valójában ők hárman azok, akik elviszik a hátukon a könyvet.
A három főhős háttértörténetéről folyamatosan kapjuk meg az információkat, ami eleinte azért is zavaró, mert így a világ történelméről sem tudunk meg jóformán semmit a kezdetekkor. Utalások a Pikkelyesekkel folytatott háborúra, a Trelayne Liga és a Yhelteth Birodalom közti viszonyra (ami annyira azért nem rózsás) és az őket ért veszteségekre.
A történetben a legnagyobb szerepet Ringil kapja, aki alapvetően a megszokott harcos hős szerepét töltené be, ám az egyik meglepő dolog vele kapcsolatban, hogy meleg, ami nem túl megszokott az epikus karaktereknél - ahogy az aktusok igen részletes bemutatása sem. Mégis, a nemi beállítottsága igen fontos szerepet kap a cselekményben, attól függően, hogy éppen kivel szottyan kedve hancúrozni. Egar és Archeth is rendelkezik némelyek számára talán zavaró tulajdonságokkal: míg Egar úgy váltogatja a szeretőit, mint más a zoknikat és mindene tele van elmaradott népével, addig Archeth időnként "túlszívja magát" és annyira nem is emberszerető, mint amit esetleg elvárnánk tőle.
A kötet egyik igazi erőssége a párbeszédekben rejlik, ami sok esetben szórakoztatja az olvasót, de a megdöbbentés sem marad el, míg káromkodások terén akár rekordot is dönthetne Az acél emléke. És eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol ki kell jelentenünk: ha a remek karakterábrázolás és a jól megmunkált párbeszédek nem lennének, akkor a regény csak egy lenne a középszerű dark fantasy-k közül.
A cselekmény úgy igazából csak a vége felé indul be, de akkor nagyon, egy igen ütős folytatás ígéretét hagyva az olvasónak, s így a végeredmény egyértelműen egy erősen ajánlott könyv a javából.
A kötetért köszönet az Agave Könyveknek!