Triana gyászol: az éppen elhunyt férjét, a rég halott kislányát, és a még régebben eltávozott, alkoholista édesanyját. Szerettei elvesztése olyan nagy fájdalmat okoz neki, hogy szinte nem is tud másra gondolni – és ami még rosszabb, mindegyikük esetében marcangolja a bűntudat, és önmagát okolja halálukért. Egyetlen vigasza a zene, így örömmel fogadja, mikor a titokzatos és hihetetlenül tehetséges hegedűművész, Stefan az ablaka alatt kezd el zenélni.
Stefan azonban koránt sem azért érkezett, hogy enyhítse Triana fájdalmát. A férfi egy évszázadok óta halott orosz nemes szelleme, aki különös szépségű és varázslatos zenéjével képes az őrületbe kergetni a gyászolót. Triana azonban nem hagyja magát, és szembeszáll Stefannal – hamarosan pedig furcsa kapocs alakul ki közöttük, és lassan kibontakozik az olvasó előtt mindkettőjük tragédiákkal kikövezett élettörténete.
A hegedű kissé kilóg az Anne Rice-regények sorából: bár itt is kulcsszerepet kap a természetfeletti és túlvilág, itt sokkal inkább a „normális” emberi fájdalmak kerülnek előtérbe. A gyász, a bűntudat és a feloldozás utáni vágy elsöprő erővel munkál a szereplőkben, és ezek az érzések lendítik előre a történetet: nem az események következményei, hanem azok kiváltói. Rice a rá jellemző hipnotikus, lírai és magával ragadó stílusban ír, és képes együttérzést kiváltani belőlünk még a legkevésbé szimpatikus karakterrel szemben is.
A hegedűben megfogalmazódó érzelmekről különösen nagy beleéléssel mesél az írónő. Aki egy kicsit is ismeri Anne Rice életútját, az több helyen is észreveheti, hogy valószínűleg saját élményeit is felhasználta Triana megalkotásához. A főszereplő elveszítette imádott kislányát, férjét, és egy időre az intő példák ellenére is az alkohol rabja lett – ugyanez elmondható Rice-ról is. Ettől függetlenül Triana nem lett az írónő esetlen reprodukciója, hanem saját, egyedi élettörténetet és személyiséget kapott.
A fájdalmas emberi érzéseket és a szellemvilágot a zene kapcsolja össze. Rice ebben a könyvben a komolyzene iránti határtalan tiszteletét és rajongását is megmutatja: olyan beleéléssel, és olyan magasztos stílusban ír a zenéről, hogy az olvasó szinte hallja a csodálatos muzsikát.
A hegedű kétségkívül rendkívüli könyv. Különbözik a többi Rice-regénytől, és nem is egy „könnyű esti olvasmány”, de aki rászánja az idejét az elolvasására, nem fogja megbánni.
9/10