Kritika – Benyák Zoltán: Ars Fatalis

A történet főszereplője Anton Pal, a megrögzött világutazó és vándor. Kóborlása során bejárta szinte az egész világot, különösebbnél különösebb dolgokat és embereket látott. Aztán egyszer Párizsban megakadt a szeme két hölgyeményen, akik közül az egyik lényegében rabul ejtette a szívét. Két éven keresztül követte a leányzót, hol szem elől tévesztette, hol méterekre állt tőle, s bár Anton egyszer sem beszélt vele, a sors valahogy mindig egy légtérbe hozta őket. Aztán Törökországban hirtelen minden megváltozott, amikor hősünk tulajdonába került egy rejtélyes üveggolyó, amelynek hatására hamufelhő hullik Isztambulra, a néma újra képes beszélni és... na de az üveggolyóról elég is ennyi. A sors további fordulatokkal lepi meg Antont: egy budapesti bolondok házában két különös idegennel találkozik, akik dobókockáikkal dönthetnek életről és halálról, összefut magával a nagybetűs Zenével, egy férfival, aki az emberek emlékeit őrzi jégbe zárva, elbeszélget a Halállal, s a két Párizsban látott hölgy titka is kiderül. Isten furcsa játékot játszik az emberekkel, de természetesen akadnak olyanok, akik mindezen átlátnak, s tenni is akarnak ellene...

Így hirtelen maga a törtnet eléggé kuszának tűnhet, de ha többet árulok el, akkor túl sok mindent felfedek, amit természetesen nem szeretnék. Most ismét visszatérnék a méltán sikeres és népszerű Amerikai istenekhez pár gondolat erejéig. Ugyanis Gaiman műve óta nem igazán találkoztam olyan könyvvel, ami a maga módján ilyen hatást gyakorolna az olvasóra. Benyák szinte pimaszul kihasználva az emberek képzelőerejét olyan történetet alkotott, ami akár valós is lehetne. Az író magáról az életről ír egy olyan kifordított, mégis emészthető stílusban, ami teljes egészében magával ragadja az olvasót. Pillanatok alatt véget ér a könyv, s alig vehető észre, hogy már el is szaladt az a közel háromszáz oldal. Folyamatosan új szereplők csatlakoznak a történethez, akiket aztán egy külön fejezetben részletesen megismerhetünk. Éppen ez az egyik elem teszi személyesebbé a regényt: miután elolvassuk a karakterek történetét, szinte ismerősként tekinthetünk rájuk a későbbiekben. Az egyetlen negatívum, amit igazából felróhatunk, hogy Benyák talán túlságosan is kihangsúlyozza, hogy Anton Pal egy vándor, egy nyughatatlan lelkű utazó. Néhol olyan érzésem támadt, mintha ezt minden áron belém szerette volna sulykolni a szerző. Ettől függetlenül a főszereplő egy szimpatikus karakter, aki végig küzd saját lelkével, nem tudva azt, hogy az események, melyek megtörténnek vele valósak vagy csupán az őrület és a képzelet kettőse játszik vele. A befejezés is egy kerek egész, s a fordulat a végkifejletnél sem hiányozhat, no és persze nyitva maradnak szálak, amelyekből még bármi kisülhet, megváltoztatva a világ és az emberiség sorsát... Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem az Ars fatalis-t, akkor nemes egyszerűséggel csak ennyit mondanék: zseniális!