Ha valaki egy 660 oldalas könyves ír, az mindenképpen nagy fába vágja a fejszéjét. Ha pedig mindehhez a magyar irodalom egyik meghatározó elemét - esetünkben Petőfi János vitézét - szeretné felhasználni alaptörténetnek és inspirációnak, ráadásul úgy, hogy egy modern és fenekestül felforgatott fantáziavilágba helyezi, na akkor bizony még nagyobb az a bizonyos fa. Szóval, bármennyire is csábítja az embert az érdekes felütés, nehéz fenntartások nélkül nekilátni egy ilyen olvasmánynak. Éppen az adja meg a lehetőséget a bukásra, ami felkelti az érdeklődést: a mű alapja. A legismertebb magyar elbeszélő költemény felpiszkálása az általános iskolás irodalomtankönyvek lapjairól, hogy új életre keljen. Sok lehetőség, sok buktató.
Csurgó Csaba élt a lehetőségekkel - és meg kell, hogy mondjam, még véletlenül sem olyan módon, ahogyan azt elképzeltem. Az ismert alaptörténetet nem csupán egy új környezetbe helyezték, hiszen a Kukoricza világa nem egyezik meg a világunkkal sem. A szerző egy egészen különleges hangulatot kölcsönzött a modern Kukoricza Jancsi kalandjainak. Se nem jövő, sem pedig jelen - a kettőnek a furcsa keveréke, egy igazi párhuzamos univerzum. Olyannyira furcsa, hogy majdnem fekete-fehérben képzeltem el az egész történetet - tudjátok, mint azok a régi fényképek, amiket a fényképészek színeztek ki utólag, de épphogy csak egy kis szürkés-pasztell árnyalatot adva az egész képnek. Na, a Kukoriczát valahogy pontosan így tudtam elképzelni: mese egy rideg, betonszürke diktatúráról, melyben alig észrevehetően, de kétségkívül jelen van a lázadás.
Olyan, mintha vasfüggöny húzódna a Kukoricza világa körül: semmi más nem létezik, csak a még mindig királyságként működő Magyarország. Akár egy hógömb: erős kupola védi - se ki, se be nem mehet senki. A legyőzésre váró ellenfelek kissé sablonos figurák, de azt hiszem, megvan ennek is a maga célja, varázsa, helye, üzenete. Ráadásul számos karakter ellensúlyozza őket (Árnyék és Harmincnégy a személyes kedvenceim, de nem akarok spoilerezni).
Mindenképpen meg kell említenem a plüssöket. Azt hiszem, nem lövök le nagy poént azzal, ha elárulom, hogy Csurgó Csaba Jancsijának is tulajdonképpen "juhászmunkája" van, csak épp jószágok helyett plüssjátékokra kell vigyáznia - ez a fülszövegből is kiderül. Már rögtön a történet elején elkezdjük az ismerkedést a plüssökkel, és őszintén szólva az első pillanatokban majdnem unszimpatikussá tették számomra a regényt. Sokszor kevés választja el az "húú ez de érdekes"-t az "ez mekkora egy hülyeség"-tól, és itt nekem majdnem az utóbbi felé billent a mérce a leges-legelején. Viszont ismétlem: csak majdnem! Kellettek ők a történetbe. Először nem értettem, hogy miért volt rájuk szükség, de a végén már világossá vált számomra, hogy bűn lett volna az általuk adott lehetőségeket éppen csak annyira pazarolni, hogy csak egy konfliktuskiváltó elemet képviseljenek. Sőt, mire befejeztem a könyvet, a kezdeti bizalmatlanságtól eljutottam odáig, hogy a legkedvesebb szereplőim lettek a plüssök.
Összességében milyen könyv is a Kukoricza? Érdekes és kreatív, mindenképpen megérte elolvasni. Talán kicsit túl hosszú, van néhány túlnyújtott jelentet - de ezek egyáltalán nem végzetes hibák, főleg nem egy elsőkönyves szerzőtől. Kíváncsian várom, mivel fog legközelebb előrukkolni Csurgó Csaba, érdemes lesz rá odafigyelni!
A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!