Végre megérkezett hozzánk is Dan Wells sorozatának harmadik része - a Nem akarlak megölni pedig újra kitűnő szórakozást ígér az író, és úgy általában a műfaj rajongóinak. A trilógia befejező részében újra találkozunk John Cleaver-el, a fiatal szociopata fiúval, akinek életét egyszerre két rendkívül erős szörnyeteg is veszélyezteti: az egyik a városban garázdálkodó és gyilkoló démon, a másik pedig saját maga.
John elmeállapota az első részről a másodikra jelentős romláson ment keresztül: egyre több saját maga alkotta szabályt szegett meg, melyekre arra hozott létre, hogy kordában tartsa véres gondolatait. Ehhez képest a harmadik részre egy érdekes fordulat áll be főszereplőnk személyiségében és gondolkodásában. Ugyanúgy megvannak benne azok a jellemzők, amelyek a szociopaták sajátjai: érzelmi sivárság, dührohamok, az empátia hiánya, és még sorolhatnám. Viszont megszűntek azok a fenyegető kényszerek, melyek a Szörnyeteg úrnak kulcselemei voltak. John immár nem szökdösik ki éjszaka gyújtogatni, nem téped darabokra rovarokat, és nem kell embert próbáló erőfeszítéseket tennie ahhoz, hogy példának okért, ne akarjon élve felboncolni egy macskát. Ezeknek a kényszereknek a helyét szinte teljes egészében a démonok utáni megszállott kutatás veszi át, illetve a vágy, hogy minél előbb végezhessen a gyilkos természetfeletti lényekkel.
Nem vagyok pszichológus, így nem tudom, hogy a szociopatáknál az ilyesfajta javulás - vagy romlás, nézőpont kérdése - valóban lehetséges-e. Azért is még nehezebb meghatározni ezt, mert itt közrejátszanak a természetfeletti erők, és a való életben nem hiszem, hogy sok terapeuta beszámolná a páciense kezelésébe. Szóval, nem tudom, hogy a John-ban végbement változások ezúttal mennyire hitelesek, de azt el kell ismernem, hogy akár azok, akár nem, a regénynek jót tett a dolog. A második részben felvett iránnyal itt már nem tudott volna újat mutatni nekünk a szerző, de ezzel a változással elérte, hogy a főhőst ismét egy új oldaláról ismerjük meg, anélkül, hogy a szociopata figura hiteltelenné vált volna.
A kába, kontroll nélküli kiegészítő-késztetések elmaradnak, de ez nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a sorozat - legalábbis számomra - legvonzóbb eleméről: a hátborzongató lélektani ábrázolásról. John fejével gondolkodva egy olyan szereplő bőrébe bújhatunk, melyet mi, az úgymond "normális" emberek csak viszolygással és döbbenettel tudunk fogadni. Mégsem utáljuk a főszereplőt, mégis neki szurkolunk, happy end-et akarunk neki, és nem érdekel, hogy milyen pszichózisa van: őt akarjuk győztesként látni a démonokkal folytatott harcban.
John karakterét ebben a részben még vonzóbbá teszi számunkra az, hogy - bár szarkasztikus és sokszor morbid módon - de feltámad a humorérzéke, hogy két brutális haláleset között azért egy kicsit nevethessen is az olvasó. A főszereplő szerelmi- és családi élete is felbolydul, aminek köszönhetően a végjáték még sokkolóbb lesz. Bár a történetben egy-két kisebb dolog kiszámíthatónak látszik, az író nagyon ügyesen csak annyit enged sejtetni, hogy felkeltse az érdeklődésünket - majd végül olyan fordulattal zárja a regényt, amire biztos, hogy nem gondoltunk olvasás közben.
Bár ez a kötet a trilógia befejező része, mégsem tekinthető teljesen lezártnak a történet. Illetve, hadd helyesbítsek: olyan ügyes módon ért véget a könyv, hogy ezt tekinthetjük teljes értékű lezárás, mégis ott áll a szabad út a folytatás előtt. Kíváncsian várom, hogy Dan Wells vajon tovább folytatja-e John Cleaver történetét - de akár igen, akár nem, ezzel a sorozattal nagyot alkotott, és kiemelkedő helyet harcolt ki magának a műfaj berkein belül.
A könyvért köszönet a Fumax Kiadónak!
Az előző részekről itt olvashattok:
Dan Wells: Nem vagyok sorozatgyilkos