Emlékszem, annak idején, amikor megjelent Ferenczik Adrienne első regénye – a Napfényes Riviéra – azt mondta nekem egy interjú során, hogy tükröt rejtett a lapok közé. Olyan karakterekről akart írni, akikben magukra ismerhetnek az olvasók – de legalábbis, biztosan eszükbe jusson róluk egy-egy ismerős. Nos, ha ez igaz volt a Napfényes Riviérára, akkor duplán igaz a Hepi Börszdéjre.
Az írónő harmadik könyvével kicsit visszatér az elsőhöz – már ami a hangulatot, és a kapcsolatábrázolásokat illeti. Hétköznapi emberek a szereplők, akik minket is körülvesznek: könnyen rájuk ismerhetünk egy családtagban, szomszédban, barátban, ismerősben. Ez az ábrázolás pedig ezúttal még jobban, még hitelesebbre sikerült.
Főszereplőnk Zoli, aki a könyv elején 45. születésnapját ünnepli. A regény az ő születésnapi partijait követi nyomon – miközben az őt körülvevő társaság évről évre változásokon meg keresztül. Házasságok bomlanak fel, új szerelmek szövődnek, és mindig van valaki, aki meglepetéssel szolgál a többieknek. Olyan élethelyzetek ismerhetünk meg, amelyeket a való életben is láthatunk – csak most betekintést nyerhetünk az ezek mögött lezajló lelki folyamtokba, a jó és rossz kapcsolatok mögött meghúzódó érzelmekbe.
Zoli karaktere a könyv elején számomra eléggé bosszantó volt. Egy gyáva, önző, sőt valamilyen szinte ostoba alaknak tűnt, aki kényelemből ragad benne kapcsolataiban – és közben nem is érdekli, hogy az életében feltűnő nőknek mennyi szenvedést okoz. Csak belesüpped a hétköznapok boldogtalanságába, és nem veszi a fáradtságot, hogy jobbá tegye a helyzetét. Azt hiszem, ennyi spoilert elárulhatok: Zoli kétszer is elválik, hiszen két alkalommal is olyan nővel köti össze az életét, akik abszolút nem hozzá valóak. S bár első és második felesége sem pozitív karakter, és minkét nőnek szerves része van benne, hogy az aktuális házasság miért is fut zátonyra, mégsem tudtam Zolit sajnálni. Mégpedig azért nem, mert úgy tűnt nekem, hogy Zoli egyszerűen csak nem vette a fáradtságot, hogy megismerje a nőket, akikkel összekötötte az életét. Kényelemből és kötelességtudatból nősül, és fel sem merül benne, hogy ezzel nemcsak a saját boldogtalanságát okozza, hanem feleségeiét is. Sőt, amikor végre megtalálja az igazi szerelmet, évekig titkos viszonyt folytat vele ahelyett, hogy kezébe venné az irányítást. Hiszen ez kényelmesebb, mint egy újabb cirkusszal járó, hosszadalmas válás.
Szerencsére, Zoli olyan szereplő, aki fejlődőképes – és ez az adja meg a regény erősségét. Egy olyan férfiről beszélünk, aki (igaz, csak a 45. születésnapja után) végül rájön, hogy saját magának és másoknak is csak megkeseríti az életét, ha alapjaiban elrontott és minden szempontból diszfunkcionális kapcsolatokat erőltet. Hosszú évekbe és sok szívfájdalomba kerül, mire sikerül levetkőzni a megfelelési vágyból és – valljuk be – lustaságból fakadó ragaszkodását az élet megváltoztathatatlanságához. Viszont, ha lassan is, a folyamat végbe megy. Ez pedig egy olyan dolog, amely valószínűleg sok ezer emberre ráférne, hogy végre egyenesbe hozza az életét. Így végül, a karakter jellemfejlődésének köszönhetően a tutyimutyi Zoliból egy olyan szereplő lesz, aki megérdemli a boldogságot, és az olvasó is csak szurkolni tud neki.
Sok szereplőnk van, és sok kapcsolat feltűnik a könyvben – mindet felsorolni egyrészt sokáig is tartana, másrészt csak lelőném vele a poénokat. Így inkább kiemelnék két olyan számomra pozitív szereplőt, akikre véleményem szerint a legérdemesebb odafigyelni a Hepi Börszdéj olvasása közben. Az egyikük Rita: az életrevaló nő mintapéldánya, aki a jég hátán is megél. Az ő bátorsága és talpraesettsége nagy inspirációt adhat mindenkinek, aki Zoliban ismert magára, hiszen Rita végül nem félt úgy alakítania az életét, hogy elősegítse saját boldogulását. A másik szereplő Aliz. Ő tipikusan az egyetlen olyan karakter a regényben, akiről egy ideig azt gondoltam, hogy ilyen nő talán nem is létezik, hiszen túl „tökéletes”. Jószívű, tele szeretettel és türelemmel, mégis magabiztos és két lábbal áll a földön. Még most, a könyv elolvasása után is kicsit hezitálnom kell, hogy mennyire tartsam őt valóságosnak. De tudjátok mit? Megadom neki is a valós létezés jogát. Hiszen nemcsak gyáva, lusta vagy pökhendi férfiak, és nemcsak hisztis, kötözködő látszatfeleségek léteznek, melyeket sok karakterben megismerhetünk a regényben és az életben egyaránt. Lennie kell olyan embereknek is, mint Aliz – de legalább olyanoknak mindenképp, arra törekszenek, hogy olyanok legyenek.
Még egy dologra mindenképpen szeretnék kitérni: a címre. Ugyanis szerintem telitalálat volt. A fonetikusan leírt kívánság nélkülözi a jóindulatot, és iróniával teli. Híven tükrözi a regény születésnapjainak hangulatát, hiszen egyik ünnepség sem a felhőtlen szórakozásról szól. Mindig van valaki, aki irigykedik, aki boldogtalan, akik elviselhetetlen, és aki talán csak azért örül a szülinapnak, mert most nem pont ő lett egy évvel öregebb. Azonban akármilyen társaság alkotja is az ünneplőket, a regény azt üzeni, amit a borítóján is olvashatunk: „nem számít, hány gyertya ég a születésnapi tortán, ha van, akivel öröm elfújni a lángokat”.
A könyvért köszönet a szerzőnek és az Atlantic Press Kiadónak !
A szerző további könyveiről itt írtunk:
Kritika - Ferenczik Adrienne: Incognito
Kritika - Ferenczik Adrienne: Napfényes Riviéra