Mielőtt belevágnánk a kötet elemzésébe felhívnám az olvasók figyelmét, hogy a cikkben többször megjelennek majd spoiler-ek!
John Scalzi a sci-fi írók fiatalabb nemzedékéhez tartozik. Igen sok téren kipróbálta már magát: ír filmrecenziókat, esszéket és ismeretterjesztő köteteket. A Csillagkapu Univerzum tévésorozatán is dolgozott kreatív munkatársként, s írói hozzáértését mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy 2010-ben megválasztották az Amerikai Science-Fiction és Fantasy Írószövetség elnökévé. A 2005-ben megjelent Vének háborúja az első könyve, ami azóta igazi kultuszregénnyé vált, s világszerte óriási sikereket aratott.
A történet egy alternatív jövőben játszódik, ahol az emberek már meghódították a világűrt, s a harc egy bolygóközi területekért folyik a Gyarmati Űrerő vezetésével. Ez nem csoda, hiszen a földi erőforrások vészesen fogynak, s mindenképp olyan bolygókat kell találni, amely az emberek számára is élhető. Sokaknak csak egyetlen lehetősége marad a Föld elhagyására: ha betöltik a hetvenötödik életévüket beállhatnak az űrerőhöz, ahol két év szolgálat után leszerelhetnek, s letelepedhetnek az egyik elfoglalt gyarmaton. Ám nem ez az egyetlen ok, ami miatt sokan a háborút választják. A seregben ugyanis állítólag megfiatalítják az embereket, hiszen hogyan is harcolhatnánk vénemberekkel…
S innen kezdve lehetünk tanúi John Perry történetének, aki felesége halála után már alig várta, hogy betöltse hetvenötödik életévét és beálljon katonának egy új élet reményében. Így sokadmagával útra kelnek, s elindulnak az űrbe, ahol senki sem tudja, hogy mi vár rájuk. Fény derül a „megfiatalításra” is: az Űrerőnél speciális harcosokat készítenek, ugyanis az öregektől még a bejelentkezésükkor DNS-mintát vesznek, s mire elérkezik a bevonulás időpontja, egy afféle klónt készítenek, ami fizikálisan maga a tökély. Ebbe a testbe juttatják át vének elméjét, hogy különleges szuperkatonaként szolgálják anyabolygójukat, s új területeket szerezzenek…
Többet nem is árulnék el a regénnyel kapcsolatban, mert akkor túl sok dolgot lőnék le. Inkább jöjjön az elemzés, amire nem tudok túl sok betűt pazarolni. Negatívumokat nem igazán tudok felsorakoztatni. A műben talán sok a futurisztikus és nem túl reális dolog, hiszen még egy sci-fiben is nehezen elképzelhetőek az adott képességekkel felturbózott szuperharcosok, gondolok itt az agyba ültetett számítógépre - amelynek hihetetlenül gyorsan sajátítják el a használatát -, és a meghökkentő regenerációs lehetőségre egyes – sokszor halálos – sérülések során. Ám itt ki is merül azon dolgok tárháza, amelyekbe az ember beleköthet. A cselekményt remekül építette fel az író, tökéletesen követhető, nincsenek ellentmondások, amik a gyengébb sci-fikben gyakran előfordulhatnak. Jelen esetben egy énregénnyel állunk szemben: Scalzi egyes szám első személyben meséli el a történetet. John Perry szemszögéből ismerhetjük meg ezt az új világot, az új bolygókat, lényeket, technológiákat. Megtudhatjuk milyen az, ha elveszíted „emberséged” egy részét, ha brutális harci gépezetet csinálnak belőled, egy olyan univerzumban kell élned, ahol százak halála minden napos rutinnak számít. Az olvasó szinte együtt változik a szereplőkkel, átveszi az érzéseiket, együtt elemzi velük a küzdelmeket és azok hatását az emberi lélekre. A mű remekül összetett, s ebben rejlik az egyik erősség: együtt élhetünk a eseményekkel, s beleképzelhetjük magunkat az egyes élethelyzetekbe.
Ennek a könyvnek ott a helye minden olyan ember könyvespolcán, aki szereti a sci-fiket! És azokén is, akik nem!
Értékelés:
10/10
A kötetért köszönet az Agave Könyveknek!