Könyvkritika - Kim Stanley Robinson: 2312

Kim Stanley Robison a 2312 című regényével Nebula-díjat nyert - megérdemeltem. A 62 éves amerikai írónak sikerült egy olyan világot megalkotnia, amely magába szippantja az olvasót, és fantasztikus kikapcsolódást ígért a sci-fi rajongóinak. Talán tudományos-fantasztikus regényeket a legnehezebb úgy megírni, hogy az pozitív fogadtatásra találjon az olvasók között. Bár elméletben az író ilyenkor bármit megtehet és bármit leírhat - hiszen csak saját képzelete szabhat határt a történetnek - a felszínes vagy avatatlan szerzők könnyen áteshetnek a ló túlsó oldalára, és a végeredmény egy hiteltelen, logikátlan mű lesz. Kim Stanley Robinson ezzel a legkisebb mértékig sem vádolható: a 2312-vel egy olyan regényt írt, amely méltóképpen kaphat helyet a műfaj legjobbjai között.

A történet - mint ahogy azt a cím is mutatja - 2312-ben játszódik, amikor a technológiai fejlettségek köszönhetően már nem csak a Föld az emberiség otthona, hanem a Naprendszer többi bolygója is. A regény elején főszereplőnk, Swan a Merkúron van, ahol tragikus hirtelenséggel elhunyt nagyanyját, Alex-et gyászolja - aki nem mellesleg az egyik legbefolyásosabb embernek számított. Swan először nem is gondol semmi rendkívülire a halálesettel kapcsolatban, hiszen nagymamája már 191 éves volt, és ilyen életkorban még a távoli jövő számunkra hihetetlen fejlettségében is természetes a halál. Azonban egyre több gyanús jelnek köszönhetően Swan-ban kétségek merülnek fel, és sejteni kezdi, hogy Alex halála talán mégsem volt olyan természetes. Kutatása során bejárjuk a Naprendszert, Swan pedig megdöbbentő titokra döbben rá, amitől ez egész emberiség sorsa függhet... Swan utazását követve egy olyan hihetetlenül részletgazdag világot ismerünk meg, amely szinte magától elevenedik meg a szemünk előtt. A szerző egyetlen apró kis momentumot sem hagy a tudatlanság sötétjében sorvadozni: mindent úgy láttat velünk, mintha mi is az idegen bolygók felszínén járnánk a szereplőkkel. Még azt sem bánjuk közben, ha a történet lelassul, és nem haladnak száguldó tempóban az események, hiszen olyan fantasztikusan megalkotott világleírásokkal találkozhatunk, amiért megéri végigolvasni közel 600 oldalt. Kim Stanley Robison munkáját azonban nemcsak a különösen élvezetes írói stílusáért zárhatják szívükbe az olvasók, hanem regénynek azért a jó tulajdonságáért is, hogy a szórakoztatás mellett el is gondolkodhat A 2312 sok tudományos-etikai kérdést is feszeget. Például: jót tesz-e az embernek, ha radikálisan kitolják az életkorának határait? Meddig szabad elmenni a génmanipulációban? Mennyire könnyíthetik, vagy éppen nehezíthetik meg az életünket a mesterséges intelligenciák? Ezek mint olyan dolgok, melyek - amennyire legalábbis laikusként tudom - ma még gyerekcipőben járnak, legalábbis semmiképpen nem olyan szinten, mint ahogy azt a regényben olvashatjuk, mégis számtalan vita forrása tudományos és nem tudományos körökben. Valószínűleg amíg világ a világ, mindig heves konfliktusforrás lesz, hogy az embernek meddig szabad elmennie attól függetlenül, hogy technikai fejlettségének köszönhetően mennyi mindenre lehetne képes. Az író ezt a kényes témát is beépítette a regénybe, és az ilyen tudományokhoz egyébként semmit nem értő (mint amilyen én is vagyok) olvasónak is elülteti ezeket a kérdéseket a fülében, méghozzá úgy, hogy ehhez a történettel egy rendkívül látványos szemléltető eszközt is ad. Kim Stanley Robison regénye profi igényességgel, egyedi stílusban megírt regény, amely egyszerre szórakoztatja és gondolkodtatja el a műfaj szerelmeseit. A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!