Karsa Harlan, a húszas éveit taposó fiatalember egy budapesti kórház patológiai osztályán dolgozik. Nem mondható nagy nőcsábásznak, a gyermekkora sem éppen meseszerű, hiszen intézetben nevelkedett. A helyzetén csak ront, hogy emlékezetkiesései vannak, amelyek megfigyelései alapján stresszhelyzetben jelentkeznek. Egy nagy eséllyel balul sikerült randi után – Harlan ugyanis a randi közepétől nem nagyon emlékszik semmire, egyszer csak ott állt a romkocsma előtt egyedül – aztán teljesen a feje tetejére áll a világ. Harlant egy iratmániás – ám emberi alakban elő – hétfejű sárkány zaklatja folyamatosan, egy különös öngyilkosság ügyébe keveredik, tragikus hirtelenséggel két nő is betoppan az életébe, meggyűlik a baja egy, a parlamenti képviselőket manipuláló óriással, aki ellen védelmet egy kígyótestű nőn keresztül nyerhet. Meseszerűbbnél meseszerűbb dolgok esnek meg a szerencsétlen fiúval, ám mindezek eltörpülnek amellett, hogy igazi szülei állítólag egy, a világ elől elzárt sci-fi mániás szekta tagjai, s a fiú múltja felé vezető nyomok a mesehősök legendás hazájába, Transzóperenciába vezetnek…
Mielőtt elolvastam volna a kötetet, némiképp meseszerűbb, könnyedebb olvasmányra számítottam. Nem sejtettem, hogy igazából egy, a maga módján komoly, néhol véres regénnyel lesz dolgom. A kötetet végigolvasva aztán két név jutott eszembe: az egyik Neil Gaiman, aki az urban fantasy egyik nagy mestere, a másik pedig Benyák Zoltán, aki magyar vonulatban szintén remekül helytáll a műfaj berkein belül. László Zoltán ötlete, hogy vegyítsük a magyar népmesei elemeket egy kis fantasyval, fűszerezzük egy csipetnyi sci-fivel és ültessük a kapott keveréket a jelenbe, egyszerűen zseniális. Utólag szinte természetesnek hat, hogy gyermekkorunk ismert szereplői és „legendái” az idővel együtt formálódtak, alakultak, mígnem részben alkalmazkodva korunkhoz, tovább élnek a félhomályban. A meseszerű sztorit pedig vérrel és némi erőszakkal felnőttmesévé tenni – na ez az a pont, ahol már valódi urban fantasynak tekinthetjük az Egyszervolt-ot. Azért azt tisztáznunk kell, hogy a leírtak ellenére a regény elsősorban inkább komikus, poénokkal megtűzdelt, ennek köszönhetően hangsúlyosak a komolyabb részek. Harlan karaktere hozza az események sodrásába akaratlanul, ám annál végzetesebben belekerülő ügyetlen főhőst, míg a többi szereplő mind ellátja az ilyenkor megszokott mellékszáli feladatot. Vagyis megkapjuk a jól bevált receptet, így némileg sablonosnak is mondhatnák az egészet, ha az író nem színesítette volna a cselekményt egy kis népmesével, hiszen van nekünk kisgömböcünk, hétfejű sárkányunk, hamuban sült pogácsánk, kacsalábon forgó kastélyunk és még egyéb finomságunk. Néhol persze akad pár gyengébben illesztett összefüggés, amit a szemfülesek hamar kiszúrhatnak, de ezek megbocsátható apróságok. A regény hangulata magával ragadó, valódi „urban fantasy ízű” csemege, amit számomra megzavart egy, a végkifejlethez közeli jelent. A drámai relevációhoz közel ugyanis a derült égből megkapjuk Gandalf és a balrog harcát (ez persze csak hasonlat, a spoilerek miatt nem szeretnék konkretizálni), némiképp átszínezve, kisebb vérfürdővel és a küzdő feleket plusz képességekkel ellátva. Itt elég erősen kiütött már a sci-fi vonulat is, ami kissé bebuktatta a regény hangulatát, ám szerencsére ez később megszűnik, s újra visszatérünk az eredeti kerékvágásba.
S hogy van-e mélyebb mondanivalója a kötetnek? Egy valamiben biztosak lehetünk. Az Egyszervolt azt üvölti az olvasóközönség felé, hogy a magyar urban fantasynek igenis van jövője.
A kötetért köszönet az Agave Könyveknek!