Amikor átfutottam az Anansi fiúk fülszövegét nem nagyon ragadott magával az a néhány sor, már csak azért sem, mert valamiféle gagyi tinédzsereknek szóló kisregény jutott eszembe Kövér Charlie Nancy nevét olvasva. Elvégre ritkán hívunk egy, a harmincas évei környékén járó férfit „Kövérnek”. Aztán elkezdtem olvasni és ez a gondolat olyan gyorsan oszlott köddé mint a…ööö…hát valami olyasmi, mint ami köddé tud válni.
A történet Angliában játszódik. Hősünk Charlie Nancy békésen éli életét menyasszonyával, Rosie-val, amikor tudomására jut: édesapja elhunyt. Az öregről nincsenek túl kellemes emlékei, állandóan poént csinált belőle kisiskolás korában, folyamatosan megszégyenítette diáktársai előtt. Repülőre ül hát, s útra kel Florida, fiatalkori élete régi helyszíne felé, hogy részt vegyen apja temetésén. Ott azonban az öreg szomszédasszonyuktól, Mrs. Higgler-től érdekes és egyben hihetetlen felvilágosítást kap: édesapja egy ősi isten, Anansi volt, ráadásként pedig van egy testvére is, akiről eddig mit sem tudott. Végül megjelenik a bátyja, Pók is, aki teljesen felforgatja Kövér Charlie (ó igen, a becenevét még gyermekkorában kapta, mert akkoriban különösen dundi volt, s rajta is maradt) életét, hiszen apjuk képességeit csak az idősebb fiú örökölte, így érdekes felfogása van akár a hétköznapi dolgokkal kapcsolatban is. Amikor azonban Pók „behálózza” Charlie menyasszonyát, a fiú úgy dönt segítséget kér Mrs. Higgler-től, - akiről időközben kiderül, hogy boszorkány - hátha meg tudja szabadítani a nem kívánt rokontól. Az idős hölgy három barátnőjével összefog és átküldi Charlie-t az istenekhez, ahol ő eladja Anansi vérvonalát a Madárnőnek, aki cserébe megígéri, eltűnteti Pókot a fiú életből. Ekkor azonban elszabadul a pokol, ugyanis a minden madár vadászni kezd az ifjakra, ráadásul az istenek sem kedvelik őket, hiszen apjuk annak idején sokukat porig alázott. És ekkor tűnik fel a térképen Tigris…
A történetről most nagy vonalakban ennyit, nézzük az elemzést! Kezdjük a negatívumokkal, azokból nem sok van. Gaiman lassan kezdi magát az egyik kedvenc írómmá kinőni, de a történet lezárása ebben a könyvében is elkapkodott kissé, akárcsak a Temető könyve című regényéé (bár azt tegyük hozzá, hogy a Temető könyve közel négy évvel fiatalabb, mint az Anansi fiúk). Az egész afféle filmes „tíz évvel később” effekt, amikor már minden szép és jó. Könyvben ez nem minden esetben ütős, de jelen regényünkben még éppen elmegy. Néhol vannak zavaros részek, amiket nem egészen ért az ember, gondolok itt például a flamingók támadására, amikor rajtaütnek Pókon. Persze az is lehet, hogy a fordítás miatt zavarosak kicsit a dolgok. A korrektúrára nem lehet sok panasz, néhol ugyan akadtak elütések a könyvben, de ezek (s velük együtt a nyelvi „viszontagságok”) még bőven a kritikus és zavaró határ alatt vannak. Ami kifejezetten jól esett, az a nyomdafesték minősége volt. Nem kenődött, nem folyt, nyugodtan lapoztattam anélkül, hogy sorok megsemmisülésére kellett volna számítanom, ha megcsúszott az ujjam az egy oldalon. Ezt most csak azért emeltem ki, mert az utóbbi időben volt szerencsém néhány olyan nyomtatott csodához, amit kis híján labori, szigorúan steril körülmények között, gumikesztyűvel és csipesszel kellett volna lapozni ahhoz, hogy semmiféle maradandó károsodást ne szenvedjenek a betűk.
Szerkezetileg a történet az írótól megszokottan összeszedett, követhető, de nem nevetségesen egyszerű és lebutított. Akadnak benne csavarok (amiket természetesen nem árulok el), a humor pedig szintén elmaradhatatlan eszköz. A karakterek közül inkább csak Charlie az, aki „valójában él”. Érezni, hogy ő a főszereplő, a többiek pedig valamelyest mellékesek, bár Póknak is meg van a maga küzdelme, de a végén mégis összekapcsolódik Charlie-éval.
Egyre biztosabb vagyok abban, hogy Neil Gaiman neve örök időkig fennmarad!
Értékelés:
9/10
A kötetért köszönet az Agave Könyveknek!