Ha a kémregényre, mint fogalomra gondolok, elsőként akarva-akaratlanul is Ian Fleming James Bondja ugrik be, a minden nőt elcsábító jópasi, a minden ellenséget elegánsan hidegre tevő ügynök, na meg a vodka martini, rázva és nem keverve. Robert Littell kémregényre távolról sem ilyen: főszereplő(i)nk kalandja nem hajaz Bond történeteire.
Főszereplőnk Martin Odum magándetektív, Lincoln Dittmann polgárháború-kutató, és Dante Pippen robbantási szakértő. Csakhogy ők mindhárman egyetlen személyt takarnak - egy CIA ügynök felvett személyiségei, "legendái" - és maga a főhősünk sem tudja már, hogy a három közül vajon melyik is az ő igazi énje. A tudathasadásnak ebben a különösen ritka formájában szenvedve Martin (maradjunk meg most egy névnél, a könnyebb azonosítás érdekében) immár a CIA-től nyugállományba vonulva egy nő felkérésére nyomoznak kezd annak húgának Izraelből eltűnt férje után, hogy a cserben hagyott asszony a vallásnak megfelelően elválhasson és új életet kezdjen. Az egyszerűnek tűnő munka azonban több rejtélyt, kusza szálat és összeesküvést tartogat Martinnak, mint ahogy azt az elején képzelte volna.
A kémvilág bemutatása és a kontinenseket átívelő nyomozás közben külön "ízt" a történetnek Martin személyiségzavara. Tulajdonképpen annak esett áldozatul, hogy túl jól végezte a munkáját: annyira sikerült azonosulnia a CIA áltál kitalált fedősztorijaival egy-egy bevetés alkalmával, hogy végül már saját maga sem volt biztos benne, hogy ki is ő valójában. Martinnak, miközben próbálja megtalálni az eltűnt férjet, az időről időre rátámadó ellenségek mellett azzal a folyamatosan fülébe zümmögő ténnyel is meg kell küzdenie, hogy fogalma sincs róla, melyik énje az eredeti. Ezt ő többnyire kész tényként kezelve, személységire önálló emberként gondolva teszi - ami még megdöbbentőbbé teszi a történetet.
A Legendák legjobb és érdekes módon egyszerre legrosszabb tulajdonsága is egyben, hogy egy hihetetlenül részletgazdag és alapos kutatómunka nyomán megírt regényről beszélünk. Személy szerint én rettentően élveztem, hogy minden oldalon találok új információkat és érdekességeket, melyek bár sokszor nem kötődnek szervesen a történethez és nem is mozdítják sokkal előrébb azt, mégis képesek voltak lekötni. Ez bizony nem az a fajta könyv, ahol csak úgy átugorjuk az unalmas részeket, és bele-bele lapozunk a következő fejezetbe, ha éppen egy kevésbé érdekes résznél tartunk. Itt minden rész érdekes, és annyira informatív, hogy olvasás közben 100%-os odafigyelést igényel.
Nem lehet ezt a könyvet úgy olvasni, hogy közben bundás kenyeret süt az ember - és bár nekem ez tetszett, sok olvasónál éppen az ellenkező hatást érheti el. Vannak, akik a sok információban elveszve nem tudnak kikapcsolódni olvasás közben, és így nem is élvezik a regényt. Így nem is ajánlanám olyan olvasóknak, akik nem szeretik, ha egy történet sok szálon és több időben fut egyszerre, és nem rajonganak a túlságosan is részletgazdag regényekért. Azoknak viszont meleg szívvel ajánlom, akik szeretik a kémtörténeteket, a pszichológiai thrillereket, a fordulatokat, valamint a hiteles és körültekintő alapossággal megírt regényeket.
A könyvért köszönet az Agave Könyveknek!