Bevallom őszintén, hogy Takács Zsuzsa munkásságát nem túlzottan követtem. Hallottam róla, tudom, hogy Kossuth-díjas költő, de eddig (sajnos) elkerültük egymást a műveivel. Pedig a címszereplő kötet alapján nagyon is kedvemre való verseket alkothat a költő.
A költőnő első verseiről nem kisebb név, mint Pilinszky János írta az alábbi dicsérő szavakat: „Két vonását emelném ki : hangjának tisztaságát s egyfajta tétovaságát, mely azonban végül sose hagyja eltéríteni magát, s épp bolyongó, kereső célba találásával, megérkezéseivel tölti be sajátos feladatát, térképezi fel a számára rendelt tájakat, másokénál talán omlékonyabb külső és belső vidékeit.”
Azóta természetesen sokat csiszolódott, formálódott Zsuzsa munkássága, aminek legfrissebb eredménye a Tiltott nyelv című kötet.
A könyvben négy fejezetben találhatóak a versek. Emlékezésgyakorlat, Mesterek, A gyász előérzete és India című részekből áll össze a Tiltott nyelv. Közös vonásuk a verseknek, hogy mindegyiket egyfajta keserűség járja át. Szomorú hangvételű, de gyönyörű képekkel teli alkotások szerepelnek a kötetben, amik között nem találkozhatunk olyannal, amelyik felvidítana. De véleményem szerint nem is hiányzik ilyen, így teljes és meseszép az egész, ahogy van.
Eddig még nem fordult velem elő olyan, hogy valamire ne tudnék pontot adni. De a Tiltott nyelv olyan mély benyomást tett rám, amit eddig még egyetlen alkotásnál sem éreztem. Tiszta szívből ajánlom mindenkinek, mert számos, élményekkel teli órát okoz az olvasóknak Takács Zsuzsa kötete. Kellemes időtöltést hozzá!
A kötetért külön köszönet illeti a Magvető Kiadót!