Gyakran mondják, hogy a művészetet és a művész személyét külön kell választani - akár pozitív, akár negatív a behatás. Egyelőre még nem döntöttem el, hogy ezt a meglátást magaménak érezzem-e, de én sokszor azt tapasztaltam, hogyha közelebbről is megismered az alkotó életét, akkor onnantól - különböző mértékben ugyan, de - másképp fogsz tekinteni az alkotásaira. Mintha bennfentesnek éreznéd magad, mondjuk kulcsot kaptál volna a bejárati ajtójához. Egy életrajz például kapu lehet valaki bensőjéhez, beljebb tessékelhet és el is taszíthat. Talán annak függvénye ez, hogy milyen színes, eseménydús életet él(t) valaki? Inkább a stílustól és az azonosulhatóságtól tenném függővé.
Legutóbb akkor méláztam el ezen, amikor Hollywood egyik legismertebb arcáról, Matthew McConaughey-ről olvastam behatóan. A Zöldlámpa igazi portál az 51. életévét taposó színész elméjéhez, ami nagy szó, elvégre a filmsztárok gondosan ügyelnek arra, hogy mi juthat el belőlük a közönséghez. Mindenki ismerni véli őt - arcról, a karakterei által. De mi rejlik mögöttük? Egy srác, aki egy lakókocsiból tornázta fel magát a vörös szőnyegig. Egy opportunista, akinek első komolyabb szerepe (Tökéletlen idők) beugrásnak indult, végül imádta a rendező és kibővítette azt. Egy merengő, aki valóra is tudta váltani az álmait. Egy rendíthetetlen harcos, aki több mint 20 kilót adott le egy karakter kedvéért, ami végül Oscar-díjat hozott neki (Mielőtt meghaltam). Egy örökmozgó, aki folyamatosan újrakalibrálta magát: a határfeszegetéseket váltó romantikus vígjátékok után átnyargalt a drámai szerepekhez. Mellébeszélés nélkül, a szemünkbe nézve mesél minderről.
McConaughey egyszerre barátkozik össze a gondolatainkkal és próbálja tréningezni őket: arra a hullámvasútra, amit életnek hívunk és azokra az alkalmakra, amikor vagy a legalacsonyabb pontjánál, vagy a legmagasabbnál tartunk. De nem papolással, képmutatással vagy fellengzéssel, hanem olyan lételemekkel, amikben mindannyiunknak volt már tapasztalata: családi csörték, szerelmi f(r)ázisok, dopamin és adrenalin, szilaj elhatározások és masszív gyötrődések. Hol humorizálva, hol komolyan, hol lírai magasságokban, hol szókimondó földhözragadtságban. Akkor se ijedjetek meg, ha a bevezetőt felesleges tiszteletköröknek éreznétek: erre a bemelegítésre szükség van ahhoz a szellemi svédasztalhoz, amiről a rá következő háromszáz oldalban örömmel csipegetünk. Igazi műfaji kavalkád vár: egyszerre felnövéstörténet, önmegvalósítás, önsegítés, kalandregény, dokumentarista portré, cetlikre lejegyzett sztorik, családfakutatás és haveri csevegés egy sör mellett.
A Zöldlámpa nem szentírás, nem megkerülhetetlen igazság, csak egy texasi pasi félévszázados látlelete és azoknak az eseteknek a konzerválása, amikor próbálta megtalálni a zöldlámpákat, de ehhez át kellett mennie sok piroson és sárgán is. Nem minden mondata talál be, nem minden verse rejt gyémántot, de a könyv eléri azt, hogy általa ne csak egy színészt lássunk a vásznon, hanem a szerep mögötti embert is. Vagy, ahogy ő mondja: "ez egy szerelmes levél, az élethez."
A címben emlegetett nedves álom megértéséhez el kell olvasnotok a könyvet, utána megértitek.