Nem vagyok sorozatgyilkos - Trilógia a szörnyek ellen küzdő szörnyről

Dan Wells trilógiájában John, a fiatal szociopata fiú fejébe láthatunk bele. Azonban a regények tovább nyúlnak a rideg pszichológiai tényektől: az író egy olyan környezetbe helyezte hősét, ahol a saját véres gondolatai mellett természetfeletti erőkkel is meg kell küzdenie.

Nem minden szociopata sorozatgyilkos John Wayne Cleaver nem sorozatgyilkos - még. A tizenöt éves fiú tökéletesen tisztában van vele, hogy viselkedésével és gondolkodásával komoly gondok vannak. A leendő sorozatgyilkosok minden ismertetőjegyét magán hordozza: pirománia, ágyba vizelés, állatkínzás... John azonban sajátos szabályrendszere - és pszichológusa - segítségével igyekszik úrrá lenni a benne szunnyadó, szociopata szörnyetegen. Egy szörnyet azonban könnyen felébreszt egy másik jelenléte, így John-t is próbára teszi, mikor csendes és dögunalmas lakóhelyén feltűnik egy különösen brutális sorozatgyilkos. A "saját fajtája" iránt megszállottan érdeklődő John minden alkalmat megragad, hogy a tettesről megtudjon valami új információt. Kutakodása közben egy váratlan fordulattal azonban kiderül számára, hogy a hidegvérű gyilkos valójában nem is ember... Dan Wells könyve izgalmas, érdekes, és nem utolsó sorban rendkívül hátborzongató. Olyan hitelesen mesél John, a fiatal szociopata szemszögéből, hogy egy percig nem kételkedünk főszereplőnk elmeállapotát illetően. A látogatások a fiú családja által üzemeltetett hullaházban, a ronccsá vált holttestekhez viszonyuló szenvtelen kíváncsiság, a normális viselkedésre tett erőfeszítések - ezek mind olyan részei a könyvnek, ahol az olvasó úgy érzi, minden egyes szó egy-egy jeges borongás a gerince mentén.   John vs. Dexter Nem hiába ajánlják ezt a regényt Jeff Lindsay Dexter-könyvei és az azokból készült tévésorozat rajongóinak. John és Dexter között - a főszereplők körülményein kívül persze - annyi a különbség, hogy amíg Dexter időről időre szabadon engedi a Sötét Utast, addig John szinte minden energiáját felemészti, hogy ketrecében tartsa a Szörnyeteget. Mindketten ugyanolyan szigorú szabályok szerint élik az életüket, mindent megtesznek a beilleszkedésért, és ugyanúgy egy másik, bennük lakozó lényként tekintenek az elméjük legsötétebb bugyraiban tomboló, embertelenül kegyetlen gyilkolási vágyra. John és Dexter között azonban az a legnagyobb hasonlóság, hogy mindketten olyan természetességgel mesélnek az átlagember számára elképzelhetetlen, mégis létező brutalitásról, hogy az olvasót szinte a könyvhöz szögezi a döbbenet és a borzongás. Mielőtt azonban bárki azt gondolná, hogy Dan Wells regénye mindössze egy silány Dexter-utánzat, megnyugtatásul közlöm, hogy szó nincs ilyesmiről. A Nem vagyok sorozatgyilkos teljesen önálló, és a maga műfajában rendkívül színvonalas könyv. John antiszociális viselkedészavara és a részletesen elénk tárt gyilkosságok mellett pluszként jelenik meg a természetfeletti, méghozzá annak is egy kegyetlen, rendkívül brutális létformája. Ez a vonás pedig - a főszereplő életkorával kombinálva - a Darren Shan rajongók számára is vonzóvá teheti ezt a történetet.

Egy szörny harcol a szörnyek ellen A Nem vagyok sorozatgyilkos folytatásában, a Szörnyeteg úr című könyvben Dan Wells ismét kitett magáért: remekül folytatta az előző könyvben megalkotott világot. Legalább annyi borzongást, vért és fordulatot szőtt a történetbe, mint a sorozat első részébe, így a Szörnyeteg úr biztosan nem fog csalódást okozni a rajongóknak. A második részben főszereplőnknek, John-nak újabb ellensége tűnik fel a városban. A fiatal, szociopata fiú az előző kötetben már legyőzött egy gyilkos lényt, de ezért komoly árat kellett fizetnie: a benne lakozó Szörnyeteg, amely minduntalan vérre szomjazik, kiszabadult. Miközben John igyekszik kordában tartani egyre kezelhetetlenebb és kegyetlenebb vágyait, egy új gyilkos kezdi el szedni áldozatait - még pedig valószínűleg egy olyan gyilkos, akinek köze van a fiú által korábban legyőzött démonhoz. Dan Wells ijesztő pontossággal tárja fel, mi zajlik egy antiszociális viselkedészavarral küzdő fiatalember fejében. Az első rész egyik legnagyobb vonzereje - legalábbis számomra - az a lélektani ábrázolás volt, amely megdöbbentően és hitelesen enged bepillantás John zavart elméjébe. A folytatásban ez még jobban elmélyül: John állapota lassan, de riasztó bizonyossággal romlik. Ez a változás, az átlagosságért emberfelettien küzdő fiú transzformációja egy lehetséges őrült gyilkossá, olyan jeges és hátborzongató hangulatot kölcsönöz a regénynek, amely könnyen kivívhatja a műfajért rajongó olvasók elismerését. John küzdelme a benne lakozó Szörnyeteg úrral több színtéren is izgalmas és ijesztő jelenetekkel szögezi a könyvhöz az olvasót. A fiú első randevúi, a rémálmai és kéretlen, rendkívül sötét gondolatai, valamint az éjszakai gyújtogatások mind olyan részek, ahol csak egy hajszál választja el a beilleszkedésért küzdő fiatalt a brutalitásra szomjazó szociopatától.   Több részlet, több vér Az első részben megismert hullaházi jelenetek, a részletes pontossággal bemutatott holttestek és a kegyetlen gyilkosságokért felelős természetfeletti gyilkos itt sem marad el - hiszen John sajátos látásmódján kívül ezek mind a történet védjegyévé váltak. A kegyetlenül meggyilkolt áldozatoknak ezúttal is részt veszünk a boncolásában, melyek gyomorforgató hitelességét még hátborzongatóbbá teszi az elbeszélő stílusa. A történet természetfeletti vonatkozásai is egyre jobban kibontakoznak ebben a részben. Bár nem tudunk meg mindent a gyilkos démonokról, de John személyében egy olyan ember kutat utánuk, aki szintén vérről és halálsikolyokról álmodik. Sokkal több esélye van ellenük, mint bárki másnak, és ezt a fiú ki is használja - így pedig egy rendkívül izgalmas történetet kapunk.

Nem akarlak megölni – vagy mégis? A sorozat harmadik része,  a Nem akarlak megölni újra kitűnő szórakozást ígér az olvasók, és úgy általában a műfaj rajongóinak. A trilógia befejező részében újra találkozunk John Cleaver-el, a fiatal szociopata fiúval, akinek életét egyszerre két rendkívül erős szörnyeteg is veszélyezteti: az egyik a városban garázdálkodó és gyilkoló démon, a másik pedig saját maga. John elmeállapota az első részről a másodikra jelentős romláson ment keresztül: egyre több saját maga alkotta szabályt szegett meg, melyeket arra hozott létre, hogy kordában tartsa véres gondolatait. Ehhez képest a harmadik részre egy érdekes fordulat áll be főszereplőnk személyiségében és gondolkodásában. Ugyanúgy megvannak benne azok a jellemzők, amelyek a szociopaták sajátjai: érzelmi sivárság, dührohamok, az empátia hiánya, és még sorolhatnám, viszont megszűntek azok a fenyegető kényszerek, melyek a Szörnyeteg úrnak kulcselemei voltak. John immár nem szökdösik ki éjszaka gyújtogatni, nem tépked darabokra rovarokat, és nem kell embert próbáló erőfeszítéseket tennie ahhoz, hogy példának okért, ne akarjon élve felboncolni egy macskát. Ezeknek a kényszereknek a helyét szinte teljes egészében a démonok utáni megszállott kutatás veszi át, illetve a vágy, hogy minél előbb végezhessen a gyilkos természetfeletti lényekkel.   Egyszer megjavulok én, jó leszek majd Nem vagyok pszichológus, így nem tudom, hogy a szociopatáknál az ilyesfajta javulás - vagy romlás, nézőpont kérdése - valóban lehetséges-e. Azért is még nehezebb meghatározni ezt, mert itt közrejátszanak a természetfeletti erők, és a való életben nem hiszem, hogy sok terapeuta beszámolná a páciense kezelésébe. Szóval, nem tudom, hogy a John-ban végbement változások ezúttal mennyire hitelesek, de azt el kell ismernem, hogy akár azok, akár nem, a regénynek jót tett a dolog. A második részben felvett iránnyal itt már nem tudott volna újat mutatni nekünk a szerző, de ezzel a változással elérte, hogy a főhőst ismét egy új oldaláról ismerjük meg anélkül, hogy a szociopata figura hiteltelenné vált volna. A kába, kontroll nélküli kiegészítő-késztetések elmaradnak, de ez nem jelenti azt, hogy le kell mondanunk a sorozat talán legvonzóbb eleméről: a hátborzongató lélektani ábrázolásról. John fejével gondolkodva egy olyan szereplő bőrébe bújhatunk, melyet mi, az úgymond "normális" emberek csak viszolygással és döbbenettel tudunk fogadni. Mégsem utáljuk a főszereplőt, mégis neki szurkolunk, happy end-et akarunk, és nem érdekel, hogy milyen pszichózisa van: őt szeretnénk győztesként látni a démonokkal folytatott harcban. John karakterét ebben a részben még vonzóbbá teszi számunkra, hogy - bár szarkasztikus és sokszor morbid módon - feltámad a humorérzéke, hogy két brutális haláleset között azért egy kicsit nevethessen is az olvasó. A főszereplő szerelmi- és családi élete is felbolydul, aminek köszönhetően a végjáték még sokkolóbb lesz. Bár a történetben egy-két kisebb dolog kiszámíthatónak látszik, az író nagyon ügyesen csak annyit enged sejtetni, hogy felkeltse az érdeklődésünket - majd végül olyan fordulattal zárja a regényt, amire biztos, hogy nem gondoltunk olvasás közben.   Még nem ért véget a történet A John Cleaver-sorozat rajongóinak több jó hír is jutott az utóbbi időben. Először is, a trilógia első részének filmváltozatára már becastingolták a két főszereplőt: John-t Max Records, míg Crowley-t Christopher Lloyd fogja játszani. Dan Wells mindezek mellett azt is bejelentette, hogy mégis tovább írja a John Cleaver-regényeket. Tavaly már megjelentetett egy e-könyvet Next of Kin címmel, amolyan „három-és-feledik” részként, amely előkészíti az olvasóknak az új trilógiát. John legújabb történetét idén júniusban, The Devils Only Friend címmel publikálja majd.