FERENCZIK ADRIENNE: Egyet, kettőt, hármat
Egyet, kettőt aztán egy harmadikat is ütött a kezével a hűtőgépre, hogy a helyére kerüljön a díszítő léc. Aztán megnyomta a gombot, a szalag elindult, az egyik gép ment, a másik meg jött, akkor megint ütött a férfikéz. Egyet, kettőt, aztán egy harmadikat is. Már fájt, sajgott a tenyere alja, félt, hogy péntekre talán be is kékül. Hétfőn kezdte a munkát a hűtőgépgyárban, negyedik napja ütögette a helyére a műanyag léceket, maga sem tudta, hányat. Nem számolta. Nem számított. Jött, és ment a gép, aztán megint jött, és megint ment. Ő meg csak állt a szalag mellett a kantáros nadrágban, és ütötte azokat a díszléceket, reggel hattól délután kettőig. Még csak csütörtök volt, de már pokolian unta. Nem ilyen munkához szokott.
Tél volt, lucskos, latyakos téli reggel, amikor végigbaktatott a belvároson. Fázósan húzta össze magát a sötét dzsekiben, és majdnem a szeméig lehúzta a sapkát, úgy lépdelt fejleszegve. Azt is nézhette volna, hogy csapja szanaszét a bakancsával a járdán a tócsává olvadt havat, de nem azt nézte, nem nézett ő semmit, épp hogy látni sem akart, pláne nem azokat, akik szembe jöttek, és munkába mentek. Csak caplatott a hólétől csatakos úton, lehajtott fejjel, mint aki a széltől óvja magát, pedig nem attól félt, hogy kicsípi az arcát az erős, fagyos szél. Inkább attól tartott, hogy meglátják. Hogy hová megy. Tudta, hogy nincs mit szégyellnie, mégis, olyan restelkedve somfordált, szinte a fal mellett. Nem szívesen lépte át annak a szürke épületnek a küszöbét. Meg is torpant a bejáratnál. Megállt, a vasrácshoz ütötte a lábait, hogy leverje a cipője talpáról a havat meg a sarat, úgy, ahogy illendő, ha ilyen locs-pocs helyről bemegy a zárt ajtó mögé. Illedelmes is volt, meg húzta is kicsit az időt; nem akaródzott bemennie. A portás azt mondta: 126-os szoba, ő megköszörülte a torkát, és visszaválaszolta: köszönöm. Furán néztek rá, ott, a 126-osban. Leültették, elkérték a papírjait, nézegették, aztán megmondták neki, mikor és hogyan kaphat majd egy kis pénzt, ő meg visszakérdezett, hogy munka van-e. Mert dolgozni szeretne. Azt mondták: nincs. Neki való nincs. Azért a kezébe adták a nagy füzetet. Belenézett, el is olvasott mindent, amit kínáltak, lassan lapozott, hangosan sercegett a dermedt csendben ujjai közt a papír. Kínos csend volt, érezte, ahogy feszül a levegő, zavarában bele is köhintett egyet, de csak lapozott, lassan, aztán, ahogy a füzet végéhez közeledett, még lassabban, és reményvesztetten. Nem ilyen munkákhoz szokott.
Nagyot ütött a hűtőgépre, egyet, kettőt, aztán egy harmadikat is. Amikor kész volt, nyomta a gombot, és jött a következő darab. Hamar felvette a ritmust, miatta nem álltak a szalagon a gépek. Érezte: ha hármat odaüt, és megnyomja a gombot, megint üthet hármat, aztán megint jöhet a gomb, és menni fog, úgy, ahogy elvárják. Tudta, hogy hogy várják el. Hallotta, ahogy a másik soron akkorát ordít valami magasabb beosztású főnökféle, hogy még az is összerezzen, akinek zene szól a fülébe. Nem tudta, ki az a fickó, csak azt látta, hogy fentről, az irodából jött, és úgy leteremtette azt a vaskos fiút, aki a lenti főnök szerint túl lassan dolgozott, hogy egészen elvörösödött a feje. Ő meg csak ütött, aztán nyomta a gombot. Nem akarta hallani. Nem ilyen hangnemhez szokott.
Már tavaszodott az után a lucskos, latyakos tél után, amikor újra átlépte annak a szürke épületnek a küszöbét. Melengetett a nap, élvezhette volna a friss levegő, meg a virágok illatát, de nem tudta. Nem tudott ő már semminek örülni. Felkelt, megitta a kávét, végigböngészte a hirdetéseket, aztán felsóhajtott, és azt gondolta: majd holnap. Holnap is felkelt, letette a fekete kávéscsészét az asztalra, átnézte a hirdetéseket, és magába roskadva azt mondta: talán holnap. Sorra teltek el a holnapok. Kisütött, beborult, esett, megint kisütött, újra beborult, és megint csak esett, de ő nem örült a napfénynek, nem bosszankodott a szürke égen, és nem érezte a zápor illatát, nem érdekelte őt már semmi, csak ült a zárt ajtó mögött, életuntan és kétségbeesetten, reggelente reszkető kézzel emelte fel a kávéscsészét, és erejét vesztve tette le. És egyre kevésbé hitt abban, hogy hoz valamit a holnap. Akkor ment be megint abba a szürke épületbe. Aznap már épp csak megtörölte a lábát a bejáratnál, csak úgy kutyafuttában dörzsölt picit a cipője talpán, sietett, túl akart esni az egészen: bemegy, lapoz, aztán rábök az egyikre, és kész. Belépett a szürke falak közé. Megköszörülte a torkát, mondta a portásnak, hogy 126-os, és felcammogott a lépcsőn. Bekopogott a fehér ajtón, és újra elkérte azt a nagy füzetet. A kezébe adták, ő meg csak lapozta, jól átolvasta, felsóhajtott, és azt mondta: már mindegy. Mindegy, mi van. A hűtőgépgyárra bökött. Azt mondta, jó lesz. Még akkor is, ha nem ilyen munkához szokott.
Megnyomta a gombot, jött a hűtőgép, és ő ütött. Egyet, kettőt, és még egy harmadikat is. Úgy, ahogy az első nap megmutatták. Jött ez a lenti fickó, akit a régiek kisfőnöknek hívnak, őt, meg egy másik férfit odavezetett a szalaghoz, aztán azt mondta, ez a meló, stabilan álljon a díszléc, és várt, hogy az egyik srác, egy vékony, hórihorgas fiú felüsse a műanyagot. Azt mondta: így kell, és beállította őket a sorra. Ütött hármat a díszlécre, aztán nyomta a gombot, úgy, ahogy megmutatták. Néha ránézett a kezére, odafordította a tenyerét, nagyokat ütött, sajgott a hüvelykujja alatt, gondolta, pár nap, és biztosan bekékül. Oldalra sandított, nézte a többieket. Ők is így csinálták, sokan már sok éve. Úgyhogy ütött, aztán nyomta azt a gombot. Fájt a keze. Nem ilyen mozdulatokhoz szokott.
Még csak kopogott a tél, és nem hozott havat a hűvös szellő, amikor utoljára ült a gépnél a kis szobában, a monitor meg a billentyűk előtt. Akkoriban még olyan könnyedén emelte fel reggelente azt a kávéscsészét, és gyors mozdulattal tette le, sietett a munkába. Nem a holnapot várta, csak a mát. Végigsétált a belvároson, elnézte, hogy rebbennek szét a szobornál a galambok, hogy totyognak úriasan a díszköveken a varjak, és hetykén, könnyeden nézett szembe azokkal, akik munkába mentek. Aztán leült a gép elé, és gyorsan kattintgatta az egeret: behúzta a hangot, végighallgatta a szöveget, a mondatok közé ékelte az interjúrészletet, aztán sorra végignézte a képeket, és gondolkodott, hová mi kerüljön. Hallgatta a hangot, válogatott a képek között, aztán a helyére tette az egyiket, megint válogatott, s ha rátalált, a helyére tette a következőt. Nem futószalaghoz szokott.
Nagyot ütött a díszlécre, egyet, kettőt, aztán egy harmadikat is, hogy le ne essen a hűtőszekrényről, aztán megnyomta a gombot. Gépies mozdulat volt. Furcsa volt, hogy munka közben nem kell gondolkodnia. Itt a gombnyomásra mindig ugyanaz a kép jött, és nem volt hang, csak a sok ütés adódott össze zörejjé, alatta valami zúgásszerű, álmosító gépzaj, ami bejárta az egész csarnokot, meg egy kis zsongás: aki nem rádióműsort, vagy slágereket hallgatott, az oda-odaszólt a másiknak, pár mondatnyi élcelődés, gyenge kis humor törte meg az egysíkú, unalmas búgást. Nem ilyen helyhez szokott.
Odabenn, abban a pár négyzetméteres kis szobában mindennap más volt. Hol politikus jelentett be a monitoron valamit, sok mikrofon mögött, komolyan, hol rendőr keresett bűnözőt, személyleírással, hivatalosan, hol meg kisfiú mesélte, csorba fogakkal, hogy milyen volt benn ülni a piros tűzoltóautóban. Az egyik képen fóka született, a másikon színész játékától volt hangos a színpad, a harmadikon meg mentőautó szirénázott, miután az orvos ellátta a balesetet szenvedett sérültet. Ő csak kattintgatta az egeret, kereste a legjobb képeket, kíváncsian nézte a kölyökállatokat, megmosolyogta a gyerekeket, és rácsodálkozott a modern kiállítás képeire: ma ez a művészet? Kattintgatta az egeret, nyomta a billentyűket, a hanghoz illesztette a képeket, sorra mindet, és kész volt a riport. Tíz év alatt ki tudja, hány. Nem számolta. Nem számított. Mindennap más hang, más kép, más ötlet. Nem az egyhangúsághoz szokott.
De most csak ütötte a hűtőgépet, egyet, kettőt, és egy harmadikat is ütött, hogy jól megálljon a helyén az a díszléc. Nem kellett hozzá gondolkodni, de ő abban a monoton zúgásban két ütés között mégis csak elgondolkodott. Hétfőn még csak azon, hogy így lesz miből fizetnie a rezsit, és megtarthatja a kis autót, de kedden már azon is, amit csinálnak. Ott, a gyárban. Aztán kimondta, ami eszébe jutott. Megkérdezte, még aznap délben azt a kisfőnököt, aki ott sétálgatott a sorok között, hogy nem lehetne-e másképp. Nem kézzel, hanem gumikalapáccsal. Az ránézett, felhúzta a szemöldökét, furcsállta, amit hallott, azt mondta, ilyet még egyetlen munkás sem kért, nem is igen jutott soha senki eszébe. De, rántott egyet a vállán, talán lehet. Lehet róla szó. Aztán elfordult, hümmögött magában egyet, és tovább sétált a szalag mellett. Pár lépést tett csak, visszanézett, és picit még a fejét is megcsóválta. Nem ilyen dolgozókhoz szokott.
Egyet, kettőt aztán egy harmadikat is ütött a hűtőgépre, hogy fenn maradjon a díszítő léc. Aztán megnyomta a gombot, a szalag elindult, az egyik gép ment, a másik meg jött, akkor megint ütött. Egyet, kettőt, aztán egy harmadikat is. Már péntek volt. Amikor reggel felkelt, és a kezébe vette a fekete kávéscsészét, megnézte a tenyerét, ott, a hüvelykujja alatt. Csodálta, hogy nem kékült be. Aztán bejött a gyárba, nyomta a gombot, jött a gép, és ütött egy sorozatot. Gyorsan a helyére pattant a műanyag léc. Mielőtt újra nyomott volna egyet a gombon, egy pillanatra megállt, hallgatta a pattogó zajt. Jobbra sandított, aztán balra, mindenki ritmusra ütött a gumikalapáccsal. Egyet, kettőt, aztán egy harmadikat is.
(A novella 2011-ben Pelyvás Adrienne név alatt jelent meg az Új dimenziók – 57 mai magyar novella c. kötetben az Aposztróf Kiadó kiadásában)