Ferenczik Adrienne az Új dimenziók kötetbemutatóján
FERENCZIK ADRIENNE: Holnap
Gyorsan szedte a lábait, szemlesütve nyargalt ki a patikából. Sietős volt, meg hát kellemetlen is. Úgy néztek rá odabenn, mint valami csavargóra, látta a megvető pillantásokat, és hallotta, ahogy a sorban a háta mögött egy pár cipő arrébb csúszik a kőpadlón. Nagyot csosszant a megvetés. Pedig nem koszos, és nem rongyos. Jó, a bakancsa egy picit beázik, de rendes ruha van rajta, tiszta, csak kicsit ódivatú. Nem válogathatott. Két kabát volt jó rá a zsákból, az egyiknek rövid volt az ujja, nem tehet róla, hosszúra nőtt a karja meg a lába is, mondta az atya, hogy őrá nem lesz könnyű ruhát találni, de csak kikotortak két télikabátot, az egyik barna volt, a másik meg fekete, hát a barna lett jó. A feketét sem épp az idei szezonra varrták, rendes, tiszta gönc akad, de mind levetett, új holmi soha nem érkezik a szeretetszolgálathoz. Az öregnek mindig találnak zakót, pulóvert, meg nadrágot; egy az egyben konfekcióméret, azt mondják rá. Szerinte egyszerűen csak sovány, többet kellene ennie. Meg jobbat. Ha telne rá.
A zsebébe tette a gyógyszeres dobozt, kikotorta alóla a fél pár kötött kesztyűt, és felhúzta a jobb kezére. A balra lehelt egy kis meleget, aztán zsebre dugta, csípős, fagyos volt a január. Nem mozdult volna ki, egész nap a kályha mellett gubbasztott volna, ha nem kell az öregnek a gyógyszer. Reggel befűtött, ami fa volt a kosárban, odatette, látta, hogy vacog a törékeny test a paplan alatt. Ha átjárja a meleg a szobát, délig talán nem fázik. Csak ne keljen ki az ágyból, gondolta, ahogy végigment a panelházak mellett, csak maradjon nyugton, míg hazaér. Ha felkel, és meglátja, hogy az összes fát rádobta a tűzre, a láztól kipirult arccal is jól leteremti majd, hogy minek ez a pazarlás. Mert holnap is lesz nap.
Még szaporábbra vette a lépteit, tocsogott a latyak a lábai alatt, nagyokat cuppogott a magas szárú cipő gumitalpa. Mehetne villamossal is, gondolkodott el, úgy hamarabb megjárná az utat, de amin lehet, spórol, ha nem muszáj, nem költ jegyre, kap egy kiló kenyeret az árából, potyázni meg olyan kicsinyes, amikor ott lapul a visszajáró a zsebében. Szépen hazaballag, három megálló, igaz, mire a házig ér, csuromvizes lesz a zoknija, de az utolsó ezrest váltatta fel a lázcsillapítóért, csak nem fog pazarolni! Így is szűkös a holnap. Megcsörgette a kabátzsebben az aprót, alig koccant össze pár fémdarab. Ennyi maradt három napra.
Átbújt a két szürke panelház között, a világítóudvarban felemelte a fejét, ha ott járt, mindig felnézett, és elképzelte, milyen lehet a felső emeletről kinézni, szemben csak ablak, lenn tátongó mélység, fenn meg vékony csíknyi ég. Megborzongott. Lehajtotta a fejét, és a testéhez szorította a karjait, átsüvített a szél az adománykabáton. Odébb, a tömbökön túl sem sokkal jobb, ha a házból kinéz a vékony üvegablakon, csonka téglakerítést meg vakolatlan tűzfalat lát, de ha felnéz, legalább végtelen az ég kékje, és hosszan nézheti, ahogy elszállnak a madarak. Ott, a rozsdás vaskapu mögött nem számít semmi: azt kap magára, amije van, nem bámulja meg senki. Télen benn kuporog az öreggel a házban, nyáron kinn ül a fa tövében. Közte, ha kap munkát, megfogja a kapát meg a gereblyét, tavasszal akad meló a parkokban. Mindig szerette a tavaszi földillatot, azt a jó nedves, feketét, amit a pihenőparknál érzett, amikor hajdan naponta átvágott a kavicsos úton, hogy a műszak végére a gyárhoz érjen. Anyuval bementek a boltba, megpakolták a két hálós szatyrot, az egyik olyan pici volt, befért a zsebébe, elővette, jól széthúzta, hogy keresztben álljon benne a kilós kenyér, úgy jobban tudta lóbálni, lengette ide-oda, meg fel-le rugóztatta, ha nem vigyázott, leszakadtak róla az apró színes gyöngyök. Otthon lerakta az asztalra, anyu mellétette a másikat, kipakoltak, megvacsoráztak, az asszony elmosogatott, az öreg még ledőlt kicsit, aztán felkászálódott, zsebre vágott egy almát, és indult a műszakba. Váltva jártak az üzembe, az asszony meg az öreg, váltva keltették, és váltva dugták ágyba. Kiszakadt a hálós szatyor, dühében úgy meglóbálta, hogy kigurult belőle a narancs, amikor utoljára látogatta meg anyut a kórházban, csomót kötött rá, hogy amit hozott, el tudja vinni benne a kórteremig. Kipakolta az éjjeliszekrényre a gyümölcsöket, egyenként, szépen sorba, az ápolónő lesütött szemekkel eligazgatta, nem nézett rá, anyu is épp csak felnyitotta a szemeit, úgy kérdezte reszkető ajkakkal: „Tanultál holnapra?” Azt mondta, igen, aztán a zsebébe gyűrte a szatyrot, a parkban elővette, gombócot formált belőle, és behajította az első szemetesbe. Tudta, hogy másnapra üres lesz a kórházi ágy. Ebbe rokkant bele az öreg, meg abba, hogy bezárt a gyár, azóta feszt az ágyat nyomja.
Hirtelen futni kezdett. Már villogott a zöld, át akart érni a zebrán. Sietett, otthon kellett a gyógyszer, a cipője meg már átázott, nem akart a járdán ácsorogni, míg elmegy egy újabb kocsisor. Átszaladt az úttesten, felszökkent szemközt a járdára, még tartott a lendület, nagyot csapott talpával a latyakon, szaporán lépdelt, csak a kerítés mellett lassított kicsit. Végigcaplatott a feltöredezett járdán, közben fel-felpillantott a betonfal mögött magasodó épületre. Évek óta üres az üzem, itt áll a gazzal benőtt telken kifakult sárgán, a betonkerítést összefújkálták, van azon minden, egyszerű falfirka, mesterien kiszínezett felirat, még talán művészinek nevezhető alkotás is, az udvarra meg a környékbeli gyerekek járnak be. Lánc és lakat lóg a vaskapun, de átférnek a szétfeszített, rozsdálló rudak között. Kincset keresnek a kietlen udvaron. És tényleg, hümmögött egyet, egykor tényleg volt ott kincs, csak gyerekként még nem tudta, amit ma már igen: a gyár maga volt a kincs, az adta a pénzt, s az apjának az örömöt. Az volt az öreg élete. Egyszer-egyszer kicsent bentről egy szépen sikerült darabot, nem tudja, hogy sikerült kicsempésznie, szigorú volt az ellenőrzés a kijáratnál, minden szatyorba és táskába belenéztek, de az öreg kihozta a csillogó fémet, nem lopni akart, csak megmutatni: igazi mestermunka került ki a kezei közül. Ma semmi. Jó, ha valahogy mozgatni tudja az ujjait. Bénává merevítette a tehetetlenség.
Átvágott a parkon. Érezte, ahogy léptei alatt besüpped a nedves, kavicsos talaj. Pár perc, és otthon van, beadja az öregnek a lázcsillapítót, nem lehet nagy baj, csak megfázott, túlzottan takarékoskodtak a fával, pedig nincs értelme: éhen kibírni, de a fagyoskodás veszélyes, ami fa van, oda kell rakni. Ha ráviszi a kényszer, úgyis szerez valami tűzrevalót. Pénzt, azt már nehezebb. Azt nem szívesen kér. Hideg ujjaival megint megcsörgette zsebében az aprót. Ebből még főzhet valamit, krumplit vagy tésztát, ha jól beosztják, három napra is elég lehet. A szomszéd Pali bának visz belőle egy tányérral, az meg ad cserébe egy kis fát. Ellesznek a hétvégén. Aztán már jön a postás, és hozza azt a kis nyugdíjat. Ebből, csörgette meg megint az érméket, addig kihúzzák. Ha nem lesz nagyobb baj.
Leverte a saras kavicsot a bakancsáról, ahogy a park végén a járdára lépett, aztán újra nekilendült. Mielőbb látni akarta, hogy van az öreg. Kutya ugatott a túloldalban, odakapta a fejét. A postaládához kötötték ki a tacskót, a gazdája bemehetett a boltba. Egy biciklist ugatott meg, apró lábaival addig szaladt, míg engedte a póráz, aztán hátrahőkölt, és bámulta, ahogy a férfi elkerekezik. Mellette egy kisfiú felkacagott. Szomorú szemű gyerek volt a Szabóné unokája, de most a kutya megnevettette. Még a két tenyerét is összecsapta, úgy mulatott, alig csattant a két keze, hosszú volt a kabát ujja, befedte a tenyerét, lógott rajta a téli szövetkabát. Ott kapta ő is, az atyától, amikor felbontották a zsákot a szeretetszolgálatnál. A nagyi ráadta, körbeforgatta, úgy nézett ki a fiúcska, mint egy madárijesztő, de nem akadt más, le sem vették róla, úgy ment haza, az asszony rálegyintett: jó lesz jövőre is. Mert jövőre sem lesz jobb.
Kicsit lelassított, átbámult a túloldalba. Ott állt ő is, az idős asszony, a kutya meg a gyerek mögött, vastag kabátban, fejkendőben, kezeit elöl összefonta. Nekidőlt a bolt üvegfalának, nem szólt egy szót sem, mindenki tudta, miért van ott. Csak akkor ácsorgott az ábécénél, ha már egy kifli is jól jött, ha már reggel sem tudott mit adni a gyereknek. Tavaly került hozzá a kis unoka. Beszéltek össze-vissza az utcában, hogy az apja verte, az anyja meg hagyta, aztán meg hogy a szülei nagy betegek, ki tudja, melyik pletykából mi igaz, őt meg az öreget nem is érdekelte. Csak azt nézték, hogy az a vékonyka fiú beköltözött Szabónéhoz a szemközti rozzant házba, ha jó idő van, kiáll a kapuba, de csak a kilincsen csüng, el nem ereszti, soha nem megy ki szaladgálni a többi gyerekkel, de ha valaki a kezébe ad egy almát vagy egy-két szem szilvát, félénken, és szemlesütve elfogadja.
Átment az úttesten. Most tudta, hogy több kell. Több mint egy alma vagy pár szem szilva. A boltot nézte, a tacskó nyugodtan strázsált a postaláda mellett, s mire átért a túloldalba, már a gyerek is ott állt az üzletnél, szorosan a nagyanyjához bújva, fázósan, gyámoltalanul. Ő csak ment, nem nézett az asszonyra, a zsebében matatott, s közben fejben számolt: egy százas, kettő, három meg még negyedmaréknyi fémdarab. Kikotort két százast. A tenyerére nézett, fejben megint számba vette, mi az, ami van: nekik otthon egy jó csücsöknyi kenyér, ezeknek meg semmi. Az asszony felé nyújtotta a két kerek fémpénzt. A nő szája megrebbent, arcán összehúzódtak a mély barázdák, szeméből szégyenteljes hála sugárzott. Aprót szorított a segítő kézen, úgy vette el az alamizsnát.
- Hisz nektek sincs – rebegte ki halkan.
Nem felelt. Csak elhúzta a kezét a hála elől, és ment. Sietett. Kellett az öregnek az orvosság. Majd főz neki teát. Meg magának is. Mára elég lesz a csücsöknyi kenyér, holnap vesz frisset, fél kilónyira még telik. Majd hétfőn főz valamit. Akkor már jön a postás azzal a kis nyugdíjjal.
Újra átvágott az úttesten. Nagyokat lépdelt, magasra csapta a beázott bakanccsal a latyakot. Felszökkent a járdára, gyorsan ment, fázott a lába, a keze, és át-átfújt a metsző szél az adománykabáton. Az iskolánál lelassított. Forró gőz csapott ki az ablakon, odabenn összecsattantak a fémek, ahogy kavarták az ételt a kondérokban a konyhán, a fehér rácson át felhőként gomolygott az utcára a meleg. Ő megállt, hátrahajtotta a fejét, és két karját felemelte. Csak állt a hömpölygő gőzben. Mélyet szippantott a hagymás-paprikás illatból, és hagyta, hogy beborítsa a testét melengető fátyol.
(A novella 2011-ben Pelyvás Adrienne név alatt jelent meg az Új dimenziók – 57 mai magyar novella c. kötetben az Aposztróf Kiadó kiadásában)