Az Olvasósarok rovatunk legújabb fejezetében igyekeztünk ismét egy jókorát meríteni a könyves kínálatból, gondolva nem csak azokra, akik a szépirodalmi művekért rajonganak, de azokra is, akik a fantasy-vonalon, vagy a képregényes témákban érzik jól magukat. Ebben voltak segítségünkre a Ciceró Könyvstúdió és a Gabo Kiadó. Reméljük, hogy az alábbi cikk kedvet ad nektek arra, hogy még több könyvet csapjatok fel és hogy merjetek kísérletezni. Jó olvasást!
Jacek Dukaj: Érkezés a sötétségbe
Számos művész eljátszott már a gondolattal, hogy mi történne akkor, ha bekövetkezne a világvége és kevesen élnék túl a kataklizmát, az egyik legnagyobb sci-fi és fantasyíró, a magyar olvasók számára sem ismeretlen Jacek Dukaj (Extensa, Más dalok) viszont olyan oldaláról közelítette meg a témát, ahogyan kevesen. Eljátszott az ötlettel, hogy mi történne akkor, ha egy a szerves létet megszüntető csillagközi esemény fenyegetésére az emberiség egy kis részének sikerülne digitálisan lementenie a tudatát és - az egyre elterjedtebb gépiesítésnek köszönhetően - különböző kütyükbe (drónokba, robotokba, munkagépekbe és hasonlókba) átköltözni. Az így létrejött új civilizáció hogyan tudna megbirkózni a másfajta létezéssel, az emberi érzékek elvesztésével, a fémtársak közötti magánnyal, a múlt elvesztésével? Az új "faj" szövetségeket alapít, fejlődik, hol előre és hol hátra tekint, és minduntalan eljátszik a gondolattal, hogy mi teszi az embert, a hús vagy a tudat?
Mi egy lengyel programozó, Grześ szemén keresztül látjuk a régi világ bukását és az új születését, az ő gondolatain keresztül keresünk választ az imént feltett kérdésekre a könyvben és magunkban egyaránt. Az Érkezés a sötétségbe egy mesteri sci-fi, amelyről fájóan kevés párbeszéd van hazánkban (a Netflix adaptációja ellenére is), pedig együtt kellene emlegetni a legnagyobbakkal. Való igaz, technológiai előismereteket igénylő nyelvezete miatt nem adja könnyen magát (ebben plusz magyarázatok segítenek), de aki esélyt ad neki, az egy elgondolkodtató élménnyel lesz gazdagabb.
Andrzej Sapkowski: Narrenturm - Bolondok Tornya - Huszita-trilógia I.
Sapkowski neve mára egybe forrt a Vaják/Witcher névvel, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a lengyel fantasyíró munkássága nem csupán Ríviai Geraltból áll. A Gabo gondozásában indult el történelmi fantasytrilógiája, a Huszita-trilógia, amelynek első része, a Narrenturm - Bolondok tornya összetett élmény. Egyfelől ámulatba ejtő az a tudásanyag, az a világépítés és az a túlburjánzott kapcsolati háló, amelyet Sapkowski lapról-lapra elénk tár, másrészt pedig olyan szó- és sztorifordulatokat rittyent elénk minden második oldlaon, amikre a fergeteges a legenyhébb kifejezés. A művész olyan elánnal és természetességgel festi le a légyottokat, az összecsapásokat vagy akár egy hétköznapi kocsmai iszogatást, hogy a szemünk előtt elevenednek meg a jelenetek - hol kedvünk van fejünket egy takaros menyecske kebleire fektetni, hol a torkunkban dobog a szívünk, másszor érezzük a megperzselődött test, vagy éppen a véráztatta mezők bűzét.
A Narrenturm első nekifutásra talán nehezen adja magát a temérdek név, évszám, szervezet és kapcsolat miatt, de legalább akkora hibát vétenénk a kihagyásával, mint amekkorát "hősünk", Reynevan tett, amikor megkívánta más feleségét. A könyv - néha szó szerint - párjukat ritkító karaktereket, szellemes cinikusságot és cinikus szellemességet, utazási könyvekbe illő helyszíneket, kendőzetlen korhatáros tartalmakat, nagy mennyiségű szájgörbítést, valamint örök érvényű témák boncolgatását tartogatja az olvasói számára. Olyanokat, mint a bajtársiasság, a szerelem, a sors, a bűn és bűnhődés, no meg persze a vallásosság. Nem utolsó sorban pedig meglepően gyorsan eléri, hogy az embernek kedve legyen meglátogatni Lengyelországot, szóval országimázsnak sem utolsó.
Maurice Leblanc: Arsène Lupin, az úri betörő
Miután a nagyközönség és a modern generáció megismerkedhetett Lupinnel, az úri betörővel, a Gabo lecsapott a lehetőségre és kiadtak egy, a tolvaj néhány történetét egybegyűjtő kötetet. A gyűjtemény laza szövetű, elegáns és szórakoztató kis szösszenetekből áll, amelyekből kirajzolódik egy már-már mitologikus, enigmatikus figura. Van, hogy csak a háttérben bújik meg, van, hogy csak a végén tudjuk meg, hogy ki is ő valójában, de akárhogy is, valahogy mindegyik sztoriban van valami, ami hol jobban, hol kevésbé, de megragad. Rendkívül mulattató nyomon követni, ahogy ez a furfangos tolvaj túljár mindenki eszén, ahogyan az is, ahogy hol ilyen, hol olyan perspektívából látjuk cselekedeteit: hol egyes szám első személyben, hol pedig egyes szám harmadik személyben íródtak a történetek, mindig megfelelő táptalajt biztosítva egy-két aprócska fordulatnak. Nem kell azonban semmi nagyívűre számítani, csupán egy jóféle, ártalmatlan és kellemes időtöltés, viszont van, hogy ennyi elég ahhoz, hogy egy jó könyvélményt tudjunk magunkénak.
És hogyha ez önmagában nem volna elég, címszereplőnk egy ponton magával Sherl...akarom mondani Herlock Sholmes-szal is konfrontálódik. A könyv után érdemes próbát tenni a nem kevésbé szórakoztató netflixes sorozattal is, ami Omar Sy főszereplésével készült.
David Petersen: Egérőrség - 1152 ősz
A David Petersen által írt és illusztrált, Eisner-díjas képregény, az Egérőrség a 2000-es években indult hódító útjára, és küllemével, valamint témájával rögtön megdobogtatta az olvasók szívét. A több korszakon átívelő történet első etapja, az 1152. ősz hat fejezetet foglal magába, és a Cicerónak köszönhetően már a hazai gyűjtők is a polcukra rakhatják ezt a páratlan kötetet. Az Egérőrségben ezeknek a pöttöm lényeknek a küzdelmes életébe kapunk betekintést, akiknek egy zsarnok menyét hadúr leverése után sikerül viszonylag békében élniük (már amennyire békének lehet nevezni, hogy minden fa mögül veszély leselkedik rájuk), tudásukat pedig nemzedékekről nemzedékekre örökítik át. 1152 őszén azonban a cincogikat védő őrség három hősies tagjának egy ránézésre egyszerű feladata akad: meg kell találniuk egy eltűnt gabonakereskedőt, csakhogy a mezei ügyből komoly, az egész faj létezését fenyegető bonyodalomra derül fény.
Petersen mesterien vegyíti az állatok cukiságát a történet magvas mondanivalójával és a korhatáros témákkal, ami viszont még ennél is magas színvonalúbb, azok a rajzok. Ha valaki a környezetünkben bármikor is kételkedni mer abban, hogy a képregény művészet-e, csak dugjuk az orra alá az Egérőrséget, és rögtön meggyőzzük! Festői szépségű kompozíciók, szemnek kedves panelek, káprázatos színösszeállítások jellemzik a művet, aminek oldalait bátran mutogatni lehetne kiállításokon is.
Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya
Daphne du Maurier klasszikusát a Gabo a legújabb mozgóképes feldolgozás apropójából adta ki újra (a borítón ennek megfelelően Lily James és Armie Hammer néz szépen és sejtelmesen) és örömmel vetettem bele magam ebbe a klasszikusba. Habár a cselekmény fordulataival és a végkimenetellel tisztában voltam, az írónő érdeme, hogy még így is magával ragadott a történet. Maurier prózája szép és választékos, a hősnő külső és belső konfliktusait pedig úgy volt képes megírni, hogy tökéletesen átérezhető a befogadó számára. Valósággal szurkoltam a főszereplőnek, hogy alakuljon minden jól, tudja ignorálni a házvezetőnőt és működjön a szerelem - ez pedig akármilyen bagatellnek tűnhet leírva, mégiscsak dicsérendő és nagy dolog. Mindeközben műfajilag is szépen egyensúlyozik: egyszerre szerelmi melodráma, kísértetfilm (igazi, konkrét kísértetek nélkül), valamint bűnügyi dráma. Mindkettőként jól működik, megfelelő arányban adagolva a fordulatokat, az érzelmeket, miközben végig ott lopózik egy sötét, fenyegető árny, felhő.
Tetszett a kapcsolatok, a karakterek sokrétűsége, kiváltképp az, ahogyan Maurier a házvezetőnő Rebeccához fűződő viszonyát/kapcsolatát mutatja be, de ugyanilyen izgalmas felfejteni azt is, ahogyan a Manderley-ház ura szépen lassan feltárulkozik előttünk. Karakterében kiviláglani látszik a külső elvárások, a megfelelni akarás, valamint az őszinteség, az igazi érzelmek ellentéte, kálváriája. Zseniális regény, ami játszi könnyedséggel vezette érzelmeimet és elvárásaimat, hogy aztán egy minőségi, remekül megírt és érzelmekben bővelkedő regényként kerekedjen ki.
Noelle Stevenson: Nimona
"Csupa humor és szív." - nyilatkozta Rainbow Rowell Noelle Stevenson képregényéről, amely szóról-szóra igaz, de a Nimona ennél jóval több. Ne tévesszen meg senkit a borítókép, a webképregényen alapuló bestseller-szenzáció nem a gyerkőcöket célozza meg elsősorban, csupán ártatlannak tűnő, szélesebb körben is fogyasztható körítésbe csomagolva beszél időtlen, komoly témákról. Mi tesz valakit gonosszá és meddig hajlandó elmenni ebben? Milyen nehezen alakul ki a bizalom két ember között és milyen nehéz eldobni azt? Mennyire érdemes megnyílni mások előtt és magunkba tekinteni? Mennyire kell foglalkoznunk a múlttal, vagy elég csak a jövő miatt aggódni? Rengeteg kérdést feltehetnénk még és fel is teszünk magunkban, miközben agyunk értő szót dolgoz fel, szemünk pedig karakterközpontú és többnyire minimalista rajzokat gusztál.
A hatalomra vágyó, de a radikális eseményektől ódzkodó Lord Bitangfő és az előbbiért a tűzbe is menő, titokzatos erővel bíró, de érzelmileg törékeny Nimona kettőse a képregénytörténelem egyik legszórakoztatóbb és legtanulságosabb történetét szállítja nekünk, amelyből jó okkal akartak filmet készíteni még a Blue Sky stúdió megszűnése előtt. Noelle Stevenson Nimonája olyan kötet, amelynek bérelt helye van minden gyűjtő polcán, elolvasása után pedig tökéletesen passzol majd a hangulathoz Bebe Rexha egyik dala, az "I'm Gonna Show You". Próbáljátok ki, megéri.
Ti olvastátok már valamelyiket?