Hirdetés

Olvasósarok - Vonat Puszánba, Testamentumok, Férfiidők lányregénye, Átváltozás, Anne Frank

|

Magányos lelkek egymásra találnak, idegen civilizációval ismerkedünk, diktatúrát tanulmányozunk. Ezeket olvastuk mostanában.

Hirdetés

Nem győzzük hangsúlyozni azt, hogy a filmeken kívül mindenkinek érdemes időt szánnia egy kis olvasásra. Főként ilyen vészterhes időszakban lehet tökéletes elfoglaltság, hiszen egy részről kiutat jelenthet kicsit a valóságból, más részről intellektuális élményt is nyújthatnak. Legújabb Olvasósarok-cikkünkben próbáltunk vegyesen válogatni Nektek, így belefért a repertoárba egy kis szórakoztató irodalom, egy képregény, valamint szépirodalom is. Írásunkból többek között azt is megtudhatjátok, hogy hogyan sikerült Margaret Atwood A Szolgálólány meséjének a folytatása. Jó olvasást!

Hirdetés

Park Dzsó-Szuik - Jon Szang-Ho: Vonat Puszánba

Az elmúlt évek egyik legintenzívebb zombifilmes élménye vitán felül a Vonat Puszánba volt, amely alapvetően sok újdonságot nem hozott a műfajba, viszont olyan határozottan és olyan feszesen kezelte a jól ismert paneleket, hogy simán a kategóriájának egyik legjobbjává vált. Valamiért meg se lepődök azon, hogy most, a bemutatót követően pár évvel a regényesített változata is kijött (miközben a folytatás előzetese is kering a neten), így most papíron újraélhetjük ugyanazokat az izgalmakat, köszönhetően az Athenaeum könyvkiadónak. Persze egy ilyen könyv esetében nyilván felmerül a kérdés, hogy mennyiben van létjogosultsága és miben tud pluszt adni - vagy egyáltalán, tud-e valami élményt adni, amely az emberrel marad még az olvasás után is? Nos, a válaszom az, hogy a végeredmény kellemesen kompetens, egészen izgalmas élményt nyújt. Egynéhány karakternél igyekszik a filmhez képest kibővíteni a hátteret, a jellemrajzot (bár érezhetően inkább csak azért teszi ezt, hogy valami pluszt tudjon nyújtani) és alapvetően a feszültség, a fékevesztett iram átjön Szang-Ho és Dzsó-Szuik prózáján keresztül. Sokkal többet azonban képtelen volt nyújtani. A társadalomkritikával egybekötött vonatos zombifutam filmként jobban át tudta adni azt az adrenalinlöketet és intenzitást, mint regényként, főként azért, mert érezhetően mozgóképre teremtették ezt a történetet. Lehet akármilyen izgalmas a könyv, ha egyszer a film ezerszer izgalmasabb és akármennyire is igyekszik átadni a karakterek habitusát az írott változat, ha egyszer a film - véleményem szerint - sokkal érzékletesebben ábrázolja a hatalmi és érzelmi viszonyokat. Mégis, ha nem is feltétlen tartom elegánsnak, ha egy film sikerét azzal próbálják meglovagolni, hogy átültetik könyvbe a cselekmény történéseit, a jelen tárgyalt könyv egy egyszeri, izgis olvasmányként tényleg megállja a helyét és okozhat kellemes pillanatokat. Annyi haszna pedig mindenképp van, hogy ezt követően kényszert érzünk arra, hogy újból elővegyük a filmet. 

Octavia E. Butler: Átváltozás

A Hajnal az egyik legszuggesztívabb könyv volt, amit mostanában szerencsém volt olvasni (az Agave adta ki még a tavalyi év során). Prózájával Butler egy olyan világot teremtett meg, melynek minden ábrázolt zegzuga rendkívüli precizitással és lenyűgöző módon lett megmutatva. A történet főszereplője Lilith volt, aki egy nap arra ébred fel, hogy egy földönkívüli űrhajón van és az emberiség nagy része elpusztult. Az őt megmentő idegenek, az oankálik segítőkezet nyújtanának az embereknek, hogy felvirágozzék újra a homo sapiens, épp azzal a feltétellel, hogy a géneket engedik keresztezni a sajátjaikkal. Ez a gondolat természetesen sok ellenségeskedést szül, az első könyv kétségbeesett fináléja után pedig Butler egy kis idő elteltével veszi fel a fonalat. Míg az első könyv arról szólt, hogy miként lehet megszokni egy új, idegen szituációt és miként viszonyul az ember az idegen létformákhoz, addig a folytatás egy részről tovább viszi ezeket a gondolatokat, miközben bővíti is a repertoárt. A történet középpontjában ezúttal egy újszülött oankáli áll, akinek a génjeiben már ott van az emberi gén is és akinek így nem csak a saját érzéseivel, de a körülötte lévők irányába való érzéseivel is meg kell küzdenie. Rajta keresztül az írónő az emberi természet mibenlétét kutatja, hogy mit is jelent embernek lenni és azt, hogy vajon érdemes-e reménykedni abban, hogy valaha is jobb lesz a helyzet egy tőlünk merőben eltérő habitusú és beállítottságú másik faj elfogadását illetően. Tényleg a teljes pusztulás a végzetünk? Tényleg képtelenek lennénk egy másik faj nélkül érvényesülni és tovább életben maradni? Ilyen és ezekhez hasonló problematikák sorjáznak a regényben, miközben a főszereplő sajátos világlátásán keresztül körvonalazódik mindkét fajnak az összes árnyalata. Meglehet, hogy az emberek gyilkolják egymást, de talán egy esélyt mégis megérdemelnek az életben maradásra. Komplex ábrázolásmódja elmélkedésre sarkall, hiszen igyekszik megértetni mindkét fél gondolkodásmódját (Lilith például még mindig viszolyog kicsit mindattól, amivé a helyzet fajult), miközben józanságával sokszor fejbe kólintja az embert. Az írónő fantáziája ugyanakkor itt sem elhanyagolható, ahogyan ezt az új, idegen világot ábrázolja, az sajátosan egzotikus és érdekfeszítő (kiváltképp ahogyan a szexualitást leírja), miközben mindezek a dolgok tényleg végig a felvetett gondolatokat szolgálják. Mindenképp ajánlom olvasásra, mert rengeteg olyan dologgal szembesít ez a regény, amivel nem árt foglalkoznunk. [Egyedüli problémám a fordítással volt, a "...nem hajt a tatár" kifejezést például merőben idegennek éreztem - no pun intended.]

Ari Folman - David Polonsky: Anne Frank naplója

A történetet ismerjük: adott egy tizenéves zsidó lány, aki családjával egy padláson rejtőzködik. A lány neve Anne Frank, az ő nevét pedig onnan ismerjük, hogy a náci megszállás ideje alatt, magányában, félelmében naplót vezetett, amiben érzéseit írta le. Ari Folman és David Polonsky azon vállalása, hogy ezt a klasszikus, mindenki által ismert történetet képregényesített formában dolgozza fel, véleményem szerint mindenképp díjazandó, hiszen így potenciálisan olyan réteggel is megismertethetik a művet, amely esetlegesen idegenkedik attól, hogy levegye a polcról magát a könyvet. [Nyilván - könyvesbolti eladóként tudom -, hogy így is sokan vannak, akik esetleg a képregény műfaját túlontúl gyermetegnek tartják a zsidóüldözés témájának feldolgozásához, de ez már csak ilyen dolog.] Folmanék mindenesetre mindegyre azon vannak, hogy felkeltsék az érdeklődést és hogy érzékeltessék az elbeszélő tinédzser voltát, így ki is használják a médiumból fakadó lehetőségeket. Szellemes/ötletes, sokszor kifejezetten vicces jelenetekkel, találó és sokszor szívszorító panelekkel operálnak, melyek keretén belül sokszor összemosódik fantázia és valóság, de mindezt teszi úgy, hogy nem érezzük elbagatellizáltnak a háttérben zajló dolgokat. A mű működik egy sajátos jellegű felnövéstörténetként is, melyben nyomon követhetjük Anne viszonyát a saját testével, nemiségével és azt, hogy miként esik szerelembe és kezd el vonzódni a fiúkhoz. Ha a végeredményt nem is érzem tökéletesnek és volt is némi hiányérzetem, úgy gondolom, hogy egy olyan alkotást olvashatunk a Park kiadó jóvoltából, melyet érdemes kézbe venni, elolvasni és forgatni a kezeink között. Nincs meg az a masszív, komplex jellege, mint mondjuk a Persepolis-nak (mely szintén egy olyan kislány történetét meséli el, akinek extrém körülmények között kell fellelnie saját magát), de meglehet, igazságtalan is összehasonlítani a kettőt. Így azt mondom, hagyjuk, hogy kedves humorával, emberközeliségével, empátiájával és sziporkáival közelebb hozzon egy vészterhes korszakot. És hogy legalább picit elhitesse velünk, hogy legyen bármennyire zord egy időszak, a fiúkkal való első csók azért csak ugyanúgy jelentőségteljes lehet. 

Margaret Atwood: Testamentumok

Vélhetően senkinek nem kell bemutatnom Margaret Atwood A Szolgálólány meséje című regényét (szintén a Jelenkor kiadó jóvoltából került kiadásra), mely 1985-ös megjelenése óta semmit nem vesztett érdekességéből és aktualitásából (sajnos). A regényből később egy nem túl nagy sikerű film is készült, a kulturális köztudatba azonban akkor robbant be ismét úgy istenigazából, amikor televíziós sorozat formájában itta be magát a hétköznapjainkba. Atwood a regényt kvázi ál-dokumentumszerűen írta meg: a történéseket egy egykori Szolgálólány feljegyzéseiből ismerhetjük meg, a dokumentumjelleget pedig még az is erősíti, hogy az utószóban ezeket a jegyzeteket elemzi hallgatóság előtt egy történelemtudós. Hatásos, provokatív regény, melyet sokszor kellemetlen olvasni, de bizony nem árt egy fejre mért ütés ahhoz, hogy valamelyest elkezdjük átértékelni saját jelenünket, múltunkat és azt, hogy miként viszonyulunk az emberi javakhoz, tulajdonjogokhoz. És, igen: a nőiséghez. Amikor Atwood bejelentette, hogy folytatást ír könyvéhez, meglepődtem, de izgatottan vártam, kíváncsi voltam, hogy ennyi idő elteltével mi az, amit hozzá tud fűzni a témához (abban bizonyos voltam, hogy bőven tud mit), ahogy arra is kíváncsi voltam, hogy hogyan teszi majd mindezt. Annyi biztos, hogy az eredmény nem lesz mindenki számára kielégítő, de így is azt érzem, hogy egy lebilincselő könyvet adott ki a kezei közül, mely ugyanúgy nyújt majd szellemi táplálékot az arra éheseknek. A történet - anélkül, hogy bármit is elspoilereznék - három szálon fut, három személy feljegyzésein keresztül. A három perspektíva segítségül szolgál abban, hogy még jobban megértsük a világot, melyet az első könyvben megmutatott. Atwood több szemszögből vizsgálja meg a diktatúrát, ezek a szemszögek pedig képviselik a kívülállót, az elszenvedőt (kicsit másként, mint A Szolgálólány meséjében), illetve azt, aki közvetlen tanúja volt a rendszer kialakulásának. Ez a párhuzamos történetmesélés jót tesz a könyvnek (nem mintha Atwood határozott és értő prózája nem rántaná magával az olvasót kérlelhetetlenül), a folyamatos perspektívaváltás izgalmassá, könnyen pörgethetővé teszi az olvasmányt. Ami problematikusnak hathat a mű egészét nézve az egy-két kulcsfontosságú karakter rajzának az elmaszatolása - ez leginkább a fináléban érezhető. A másik, ami sokaknál visszásnak hathat, az a regény stílusa, illetve laza szerkezete, ami csúnyán mondva összességében kicsit olyan, mintha egy nagyon hosszú utószó lenne az előző könyvhöz, így kevéssé éreztem azt, hogy annyira koncentrált gyomrost adna, mint amaz (bár vélhetően ez nem is volt célja). Mindezt figyelembe véve is azonban azt mondom, inkább értékelem azt, hogy Atwood nem a várt utat választotta a folytatáshoz (ezzel is meglepett engem, amit mindenképpen értékelek) és ha egyes fordulatait ki is lehet számítani, érezhetően van még mondandója a témáról. Regénye így hatásos, fordulatos, gondolkodóba ejtő lamentálás arról, hogy milyen gyorsan el tud fajulni a világ, ha a gyeplőt nem a megfelelő emberek tartják a kezükben. 

F. Várkonyi Zsuzsa: Férfiidők lányregénye

F. Várkonyi Zsuzsa regénye korábban már kiadásra került, ám a belőle készült film (Akik maradtak, kritikánkat ide kattintva olvashatjátok el) miatt most új köntösben újranyomták a Libri kiadónak köszönhetően. A regény egy középkorú férfi, Körner Aladár és egy fiatal lány, Klára kapcsolatát meséli el, akik szeretteiket elvesztették és együtt "kényszerülnek" megtanulni és elfogadni a halált és elengedni azt, aki elment. A Férfiidők lányregénye holokausztregényként is aposztrofálható, de érdemes óvatosan bánni ezzel a jelzővel: haláltáborokról csak érintőlegesen esik szó, a háború képei a maguk konkrétságában elkerülik a prózát, viszont ott ólálkodik a szereplők minden szeretetteljes, gyarló, vagy melankolikus megszólalásában. Még ha a legtöbbször kimondatlanul is. A filmet látva magamban óhatatlanul is összehasonlításnak vetettem alá a két művet (habár ilyenkor mindig muszáj megjegyeznem: film és könyv két külön médium, amik a maguk útját kell járják) és a rendező érezhetően egy minden tekintetben hűséges adaptációját készítette el a regénynek, megőrizve annak finom intimitását, csendességét. Ami változás megfigyelhető, az a befejezést (az írónő tovább fűzi a történetet, mint a film), a lány levélírásainak mennyiségét, illetve a két főszereplő közti kapcsolat ábrázolását illeti. Valamilyen szinten mindkét alkotás kétértelművé teszi ez utóbbit, a könyv azonban inkább tendál a kvázi plátói szerelmi kapcsolat felé, amely még így is elkerüli azt, hogy megbotránkoztató legyen. Köszönhető annak, hogy a főszereplő karakterek, azok fájdalmaik, veszteségeik, kétségeik mentén precízen, finoman ki van dolgozva és eléri F. Várkonyi Zsuzsa azt, hogy döntéseiket, érzéseiket maximálisan megértsük. Szép könyv a Férfiidők lányregénye, szépsége pedig őszinteségéből, emberközeliségéből fakad és abból, amiként ábrázolja két ember elfojtott fájdalmát és a gyászból lassanként kivirágzó életigenlését. Rendhagyó holokauszt- és gyászregény, mely felnövéstörténet is egyben, és amely igyekszik optimistán tekinteni a jövőbe. Legyen ez utóbbi bármennyire nehéz. 

Jöhet még több film, sorozat, könyv, képregény? Katt ide!

Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.