Ezúttal három thrillert olvastunk el három különböző hölgy írótól és bár a három közül az egyik kevésbé átütő erejű, azért unatkozni nem unatkoztunk. Formával való játék, tematikák szabad vegyítése és régi sémák újbóli használata jellemzi ezeket a regényeket, melyek egyben bizonyítékul szolgálnak arra, hogy érdemes kísérletezni, érdemes új területekre tévedni.
Akkor is, ha picit döcögősebb a végeredmény. Ilyennek láttuk a 21. század kiadó három kötetét.
Janice Hallett: A Twyford-kód
Janice Hallett regénye első ránézésre sem egyszerű eset, az egyszerűségnek pedig - amint nekilátunk az olvasásnak és mélyülünk el a történetben - a puszta illúziója, ténye sem merül fel. A Twyford-kód egy régi, betiltott gyerekkönyv, egy titokzatos körülmények között eltűnt tanárnő és egy a múltat a rendelkezésre álló kódok és rejtélyek segítségével feltérképezni kívánó egykori elítélt körül forog. A regény - ahogyan már az írónő előző könyve, A színjáték is - sajátos, egyedi formában íródott meg: míg amaz levelezések nyomán rendezte a cselekményét, itt egy hangfájlnak az írott (pontosabban a történet szerint egy számítógép által automatikusan szövegesített) változata adja az események gerincét. Hallett a könyv elején nagyjából lefekteti a szabályokat, hogy miként érdemes olvasni a továbbiakat, finoman felhívja az olvasó figyelmét arra, hogy bizonyos szavak, kifejezések mást jelentéssel bírnak, mint amire gondolhatunk. Ez a stílus ad némi kezdeti nehézséget a bevonódást illetően, de viszonylag gyorsan rá tud állni az ember agya és szeme arra, hogy kvázi a sorok és szavak között olvasson. Kezdeti félelmem tehát, hogy kivet magából a könyv, gyorsan megcáfolódott.
Az biztos, hogy rég olvastam egy ennyire kompakt, ennyire szövevényes regényt, ahol tényleg lehet ámulni azon, hogy ezt valaki így, ilyen formában kitalálta. Végig az orrunknál fogva vezet, miközben szép lassan, fokozatosan kirajzolódik egy izgalmas, érdekfeszítő rejtély, annak különböző szereplői és hátterei, egy vékonyka, de annál jelentőségteljesebb szálon pedig ott fut még valami, amit nem szabad szem elől téveszteni. Nem csupán rejtélyeivel, intellektusával, de érzelmi vetületével is megnyert (ez nyilván leginkább a végén fog értelmet nyerni). Megoldásai meglepőek, de nem öncélúak és semmiképpen nem egyszerűnek, cselekményvezetése jól kitalált, de nem kimódolt és gépiesen átejtős. Témáival ügyesen és teljes természetességgel zsonglőrködik, a formával való játék (az információk visszatartása, a narrátor megbízhatóságának az esetlegessége) remekül működik, a végére érve pedig éreztem egy olyan késztetést, hogy ennek bizony érdemes lenne újra nekiállni az elejétől. Mert úgy tényleg teljesen más fénytörésben történnek a dolgok. Mindenképp ajánlom.
Ana Reyes: Ház a fenyvesben
Olvashattunk már több olyan thrillert, amely a főszereplő nő áldozatisága, beszámíthatósága az, ami középpontba kerül. És amelyben neadjisten még az alkohol, mint az érzelmek és a múltbéli traumák eltompítója is jelentőségteljessé válik. Ha ezt így, ebben a formában közhelyesnek érzed, akkor nem állsz nagyon távol a tárgyalt regény valóságától, ugyanis Reyes könyve többször beleesik ebbe a hibába. A Ház a fenyvesben egy lányról szól, akinek legjobb barátnője évekkel ezelőtt meghalt teljesen váratlanul egy közös ismerősük társaságában. Ezt a későbbiekben sem tudja igazán feldolgozni, nem hagyja nyugodni a tény, hogy esetleg az a bizonyos férfi, Frank volt az, aki valamilyen módon a tettes lehetett. Amikor pedig néhány évre rá újból történik egy ehhez kísértetiesen hasonló eset, akkor végképp úgy gondolja, hogy valamilyen összefüggés egészen biztosan van, neki pedig utána kell járnia a rejtélynek. Az alapszituáció picit döcögős és erőltetett, ami pedig a kivitelezést illeti, megvannak ugyan a pillanatai, de csak ritkán válik igazán érdekfeszítővé és izgalmassá.
Az író a nyomozással egybekötött pszichologizálást meg-megszakítja a főhős gyerekkorának és családi életének a bemutatásával, ami önmagában lehet, hogy megállja a helyét, de furcsán hat a nagy egészet nézve és nem éreztem létjogosultságát azon túl, hogy Reyes érezhetően személyes kötődést érez a téma iránt. A rejtély feloldása ugyan meglepő, de még így is elmarad a nagy "húha"-pillanat, igazi katarzis híján laposnak, drámaiatlannak érződik az egész. Nagy kár érte. Így visszagondolva az egész könyv egy nagy lufiként él bennem, ami a végére kipukkan és teljesen semmissé válik.
Naomi Aldermnan: A jövő
Alderman Engedetlenség című könyvét nagyon szerettem, így kíváncsian vártam, hogy A jövővel mit tartogat számomra. Legújabb regényében eljátszik azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha ténylegesen fenyegetne bennünket a világvége és mi lenne akkor, ha ennek tudatában lennének bizonyos nagy cégek vezetői. Nehéz pár mondatban összefoglalni azt, hogy miről szól A jövő, mert sokat akar megfogni, sok mindenről, sokféle gondolatát szeretné kommunikálni az olvasó felé. Beszél a közösségi oldalak befolyásoló erejéről, a nagy cégek felelősségéről, szerelmekről, valamint különböző attitűdökről a világvégét illetően. Cselekményvezetése ennek megfelelően több idősíkot ölel fel, megannyi karaktert mozgat (mondjuk egy idő után lecsapódik, hogy kik az igazán fontosak és néhányat el is ereszt), és közben végig próbál meglepni, meghökkenteni és szórakoztatni. Tech-eko -, de talán röviden tEcho-thrillerként is lehetne hivatkozni erre a könyvre, annyira domináns benne a környezeti vonal, valamint a számítástechnikai aspektus is, de tetszik, hogy nem olyan mederben folyik a dolog, mint arra számítana az ember.
Az Engedetlenséghez hasonlóan itt is nagyon részletesen bemutat egy világnézetet/vallást - ezúttal az enochiták közössége az, ami pellengérre kerül. A szerelmi szál önmagában tetszett, Alderman gondolatai a témát illetően kiapadhatatlanok és alapvetően egyik fő tematikájaként jelöli meg az embernek a másik ember felé való nyitását, közeledését, a befogadást. Visszatekintve mégis azt éreztem, hogy picit kilógott a nagy egészből. A fináléhoz érve sok meglepetés ért olvasóként (még ha egyik-másik nem is annyira meglepő), az utolsó sorok rejtélyessége azóta sem hagy nyugodni, azt pedig kifejezetten dicséretesnek tartom, hogy képes minden baljós előjel ellenére optimistán tekinteni a jövőbe. Az mindig jól jön.