A 44. gyermek – Kritika

Megvallom őszintén, nem voltak túlzottan nagy reményeim a filmet illetően. Gondoltam, hogy egy olyan stábbal, amiben ott van Tom Hardy, Gary Oldman (akik már negyedjére játszanak együtt), vagy az eredeti tetovált lány, Noomi Rapace (Hardyval másodjára brillíroznak), továbbá a Hollywoodban eddig tehetségét tekintve mostohagyerekként kezelt Joel Kinnaman (ő a Robotzsaru után Oldmannel duplázik), abból minimum egy tisztességes iparos munka fog kikerekedni, elvégre angol színészekkel próbálnak látleletet adni a ”dicső” kommunizmusról. Szerencsére ennél jóval kedvezőbb lett az összkép, még ha az jellegéből adódóan keserű is.   Ugyanis a sztálini Szovjetunió nem éppen az a környezet, ami tálcán kínálná az életigenlő témákat, vagy vidám karaktereket. Azonban Daniel Espinosa remek érzékkel ültette át Tom Rob Smith 2008-as könyvét, ami nem mellesleg a szerző első publikációja volt, és számos rangos díjat bezsebelt érte. A szélesebb közönség előtt a Tony Scott szellemiségében elkészített Védhetetlennel bemutatkozó Espinosa pedig egy végtelenül nyomasztó rendszerkritikában mutat rá arra, hogy az önkényuralom mennyire képes kifordítani az embert önmagából, még ha mást is próbál a hatalom sugallani, vagy az emberekbe táplálni. Hiszen mindenki tudja, hogy ez hazugság, mégsem meri kimondani nyíltan senki, máskülönben jön érte a fekete autó, és jobb esetben csak nyomásgyakorlással, rosszabb esetben viszont a legkülönfélébb kínzási módszerekkel.

Leo Gyemidov (Hardy), igazi háborús hős, aki tekintélyt parancsoló, mégsem embertelen kiszolgálója Sztálin rendszerének. Azonban miután próbára tétetik, hogy jelentse fel feleségét (Rapace), lefokozzák és az Isten háta mögé száműzik az asszonnyal. A rendőrré avanzsáló Gyemidov azonban a rendszer ellenére is tovább nyomoz egy gyerekgyilkos után, akinek rémtettei már vidékre is elérnek, de a rendszer nem hajlandó erről tudomást venni, hiszen – ahogy az többször is elhangzik – a Paradicsomban nincs gyilkosság.

Valójában, ha megnézzük, akkor Smith alapanyaga a legátlagosabb thriller kliséket alkalmazza, azonban az arányok – hol szerencsés, hol kevésbé minőségi – eltolásával inkább sorolható a dráma kötelékébe. A lassú felvezetés, melyben Gyemidov és felesége, Rajsza kapcsolatát, és ezzel együtt egymásra utaltságát taglalja, nyakon öntve a már fent emlegetett nyomasztó korrajzzal, ez emeli ki magasan a tucat thrillerek sorából. Amikor elég volt, ha valaki a te nevedet említette, vagy meg nem tűrt tagja voltál a társadalomnak és ezért maga az állam hozott kényszerhelyzetbe, akinek elviekben a polgárok védelme lett volna a feladata, nem a halálba kergetése. Ezek a pillanatok a film legerősebb pillanatai, valamint a játékidő első felét kitevő karakteralapozás. A második félidőre azonban a film túlontúl átvált amerikaiba és puffogtatja azok kliséit. A gyilkos kiléte és motivációi – és ezzel együtt egy minőségi, de kevésbé elismert karakterszínész kihasználatlansága – éppúgy bántóan felszínesek, mint amennyire idegesítő az erőltetett orosz akcentus a színészek szájából.

Szerencsére a helyzetet a nívós szereplőgárda teljesítménye megmenti. Tom Hardy sokadjára bizonyítja, hogy generációja (egyik) legjobbja, de Gyemidovként egy igazán sebezhető, sárba tiport óriás. Noomi Rapace is maximálisan helytáll az eddigi karakán szerepeitől eltérő, kiszolgáltatott Rajsza szerepében, Gary Oldman pedig még bejáratott eszköztárával is leiskolázza fél Hollywoodot. Joel Kinnaman pedig egy igazi rühellni való gennyláda, tipikusan az a fajta, aki emberi gyengeségét rosszindulattal és kegyetlenséggel ”kárpótolja”, akit a második félidő lefokoz egy egyszerű gonosszá. Ebből a szempontból Vincent Casselt vagy Charles Dancet megkínálni egy-egy epizódszereppel, amit lényegében az utolsó statiszta is felmondhatott volna nettó pofátlanság.

Mégis a fojtogató légkör, a jobbára remekül kihasznált színészek és karaktereik tűpontos képet festenek egy manapság még mindig nehezen magunk mögött tudható korról. Egy olyan korról, amit reméljük, nem kell még egyszer átélnünk. https://www.youtube.com/watch?v=WX_bnWHhAG0