A barátságos óriás - Kritika

|

Amikor Spielberg papa mesél.

Sokszor érzi azt az ember egy-egy film nézése közben, hogy menthetetlenül felnőtt és cinikus lett. Vegyük példának, amikor a nagyapa mesél az unokáknak, mi pedig az ajtófélfának dőlve, nosztalgikus mosollyal az arcunkon nézzük a kis jelenetet: ezerszer hallottuk a történetet, talán  a (nagy)fater még elevenebben, izgalmasan is tálalta nekünk. Most azt látni, hogy rutinból ugyan, de próbálja lenyűgözni fiatal közönségét - itt-ott beiktatva egy-egy nekik szánt geget - akik figyelmesen, néhol csodálkozva hallgatják, de az ő felgyorsult tempójukhoz képest ez már-már túl álmosító, nekünk pedig túlontúl ismerős. Na, pont így éreztem magam Steven Spielberg legújabb alkotása közben.

Hirdetés

Persze, lássuk be, hogy Spielbergnek már nincs mit bizonygatnia. Réges-rég mindent elért, amit csak rendezőként lehetett, és még ma is igen aktív meghatározója a jelenlegi filmiparnak, aki elsősorban mesélőként fog bevonulni a filmtörténelembe, még a fajsúlyosabb darabjai (Schindler listája, Amistad) ellenére is. Viszont jó ideje érződik már, hogy a rutin felülemelkedett azon a bizonyos mesélőkedven és hiába nem adja egy bizonyos minőség alá, az a bizonyos plusz hiányzik, és erre A barátságos óriás (avagy HABÓ) tökéletes példa.

Ugyanakkor Roal Dahl sem könnyítette meg jelen helyzetet, akinek nyelvi leleményei, abszurd humora jóformán átültethetetlenek a mozgóképre. Nem csoda, hogy haláláig elégedetlen volt a könyveiből készült adaptációkkal és erősen megkérdőjelezhető, hogy a kis Sophie és nagy termetű, álom vadász barátja kalandja megfelelne a számára. Pedig Spielberg már a kezdetektől fogva sejti, hogy itt valami csodás kalandban lesz részünk...

Csak ezt olykor mégis kevésnek érezzük. Részben azért, mert Spielberg nem elkápráztatni akar, nem a minél látványosabb beállítást, előzetesben ellőhető money shotokat, szemkápráztató CGI-t keresi, hanem két magányos lélek egymásra találását és önmagáért való kiállását. Ebből a szempontból pedig igazi régi vágású Spielberg-mozival van dolgunk: az újonc Ruby Barnhill kellően cserfes és aranyos és - ha testileg nem is, de lélekben maximálisan - felnő a Kémek hídjából átugró Mark Rylance a szavakba belegabalyodó óriásához (mind a klasszikus fordítás felhasználásának, mind Schnell Ádám szinkronjáért hatalmas piros pont jár). 

A konfliktus, az önmagunkért való kiállás és az új otthonra való találás azonban lényegesen soványabb, mint amit a két órás játékidő elbír. Hiába hű Dahl eredeti művéhez, a ritmus, a narratíva filmen nem működik, és Spielberg annyira elkényelmesedett, hogy állandó csapattagjai, mint Janusz Kaminski vagy John Williams sem erőlteti meg magát, ahogy az E.T. forgatókönyvét is jegyző, nem rég elhunyt Melissa Mathison forgatókönyve is kissé porosra sikeredett. Így hiába indul remekül a királynőnél játszódó epizód (Rafe Spall az inas epizódszerepében lopja a showt), az egész túlságosan el van nyújtva.

Pont ezért nehéz megmondani, hogy kinek is szól igazán A barátságos óriás: a gyereknek túl komótos, hovatovább eseménytelen, a felnőtteknek pedig nem árt némi nosztalgia. Pont, mint amikor a nagypapa századszor elmesélt történetét hallgatjuk.

Értékelés: 70%

Kiknek ajánljuk!

  • Akik szerint senki nem mesél úgy, mint Spielberg!
  • Akik oda vannak a 80'-as évek gyerekfilmjeiért!
  • Akik már nagyon vágytak egy Roal Dahl adaptációra!

Kiknek nem ajánljuk!

  • Akik szerint a 80'-as évek halottak!
  • Akik szerint Spielberg már nem a régi!
  • Akik nem érik be annyival, hogy szép a CGI!

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.