A fekete ruhás nő 2. – A halál angyala – Minikritika

A horrorra szokták azt mondani, hogy az a műfaj, ami a legkevésbé képes megújulni. Ha figyelmesebben megnézzük, csak a zsáneren belüli stílusváltások ismétlődnek folyamatosan: a Fűrész-szériával a slasher horroroknak kedvezett, a Paranormal Activity sorozat az Idegleléssel megismert found footage köntösbe öltöztette a klasszikus kísértetházas históriákat, de utóbbiba tartozott a hagyományos megközelítést alkalmazó Démonok között, vagy jelen írás tárgyának az első része is. A fekete ruhás nő 2012-ben amellett, hogy ügyesen kihasználta a varázsvilágból éppen dehopponáló Daniel Radcliffe sztárstátuszát, valóban egy borzongató atmoszférával rendelkező horrort eredményezett, ahol a főhős elfojtott gyásza remekül rezonált a film feszült csendjeit alkalmazó ijesztgetésekkel. Na, ez most nem sikerült.

Alapjában nem tartom jó elgondolásnak egy horrornak folytatást csinálni. Ami ugyanis az első részben ijesztő volt – pont azért mert magunk sem tudtuk mit várjunk a következő pillanatban – másodjára vagy éppen a sokadik alkalommal már a legkevésbé sem félelmetes. Persze vannak kivételek. Jason Voorhees csak a harmadik részben kapta meg a tőle elválaszthatatlan hokimaszkját, de slasher mivoltából fakadóan ott úgyis a hormontúltengéses tinik megtizedelésén volt a hangsúly, a Végső állomásoknál a minél kreatívabb halálnemekén, a Rémálom-sorozat pedig Freddy Kruger beteg humorának a beemelésével végleg belátta, hogy a parafaktor már úgyis elveszett. Még az Alien és az Aliens közötti különbség is említést érdemel, ahol James Cameron nagyon bölcsen műfajt váltott Ridley Scott klasszikusához képest. Vagyis a sikítófrász ráhozása az emberre egy film cselekményén keresztül működőképes, de több részre elnyújtva oda a varázs, ahogy az történt most A fekete ruhás nő esetében is.

Pedig az, hogy az előzményhez képest ugrunk pár évtizedet a második világháború sújtotta Angliába, ahol pont egy csapat gyereket szállásolnak el az első részből megismert Earl Marsh Houseban, papíron még értékelhető koncepció, de filmen ez már csak részben működőképes. Hiába a most is hatásos brit atmoszféra, nem sikerül megteremteni mögé a horror egyik elengedhetetlen kellékét, a drámát, ami súlyt adna a rettegésnek. A gyerekek árvává válása pedig önmagában nem elég erős, ahogy szereplői tragédiája is inkább mondvacsinált. Ezt szerencsére menti a decens színészi játék, és Phoebe Fox karaktere kellően bájos, Jeremy Irvine (Hadak útján) kisírt szemű pilótájára sem tudunk igazán haragudni, Helen McCrory (Harry Potter-filmek, Skyfall) pedig most is csak emelni tudja a produkció fényét. Míg azonban az első rész rendezője James Watkins (Eden Lake) szépen adagoltatta a feszültséget, addig a sorozatok világából érkező Tom Harper (Misfits – Kívülállók) minden második percben olcsó jump scare-ek formájában próbál kiugrasztani minket az alsónkból, ami viszont hamar önparódiába fullad. Így lesz végül A halál angyalából egy egyszeri szórakozásnak épphogy megfelelő, de könnyen felejthető horror. Amitől viszont igazán rettegünk, azt sohasem felejtjük. [embed]https://www.youtube.com/watch?v=910YO4aqydk[/embed]