A hangok - Kritika

Marjene Satrapi vitán felül egyedi hangnak bizonyul a szakmában: a Teheránban felnőtt, majd még fiatal éveiben a háború miatt Párizsba költöző rendezőnő A hangokkal együtt négy nagyjátékfilmet tudhat maga mögött (Persepolis; Szilvás csirke; Gang of Yotas), a rendezésen kívül pedig írt/rajzolt egy önéletrajzi alapokon nyugvó grafikus regényt (Persepolis) és ezeken kívül gyerekkönyveket is írogat. Bár első három filmjét nézve specifikusan iráni/biográf beállítottságúnak mutatkozott, legfrissebb munkája bizonyítékul szolgál arra, hogy viszonylagos komfortzónájától távol kerülve is képes megmutatni rendezésre való rátermettségét.

A hangok Jerry-ről szól. Jerry – ahogy a film elején láthatjuk – furcsa, félénk fiú. Kedves és segítőkész, munkahelyén a Milton-ban szorgalmas, lányok társaságában pedig inkább kínos, mint sármos jelenség. Jerry-nek azonban nem az a legnagyobb problémája. Jerry pszichológushoz jár, gyógyszert kéne szednie (nem szedi) és otthon, a négy fal között a kutyája és a macskája folyton beszél hozzá. Jerry-vel valami nagyon nincs rendben, a helyzeten pedig az se nagyon javít, hogy egy nap az egyik csinos irodistalányt felszecskázza és fejét a hűtőszekrényben kezdi el tárolni. Több évig porolódott egy fiókban a film forgatókönyve, mire végre vették a fáradtságot és ténylegesen rendezőt kerítettek a megfilmesítésre (Satrapi előtt Mark Romanek neve is szóba került). Az eredmény minden tekintetben a producereket igazolja, akik megfelelő választásnak vélték Satrapi személyét a feladat végrehajtására, ugyanis a rendezőnő előző filmjeiben sem vetette meg a cinikus, fekete humorral megkent hangnemet, ezt a stílust pedig A hangok-ban abszolút tökélyre fejleszthette. Érdemben foglalkozik főhősével, aki bár morálisan megkérdőjelezhető tevékenységet folytat (sorozatgyilkos), az empátia a néző részéről többször felüti a fejét. Hasonlóan a 2000-es Amerikai pszichóban megismert Patrick Bateman-hez, Jerry is amellett, hogy hentesmunkát végez, szenvedő alanyává is válik saját démonjainak és cselekedeteinek. Félreértés ne essék: szörnyetegről beszélünk. De Satrapi rendezése és Michael R. Perry forgatókönyvének köszönhetően teljes képet kaphatunk erről a szörnyetegről, így a látott eredmény elfogultságtól mentes, abszurd lélekrajz, ami egy lelkileg bomlott férfi zavarba ejtően eklektikus lélekrajza.

Zavarba, mert a tragédia és komédia egybeolvad és tényleg igaz erre az, hogy egyik szemünk sír, másik nevet. Sír, mert sajnáljuk a férfit és sajnáljuk szegény Anna Kendrick-et (enyhe SPOILER - - - az ő feje is a hűtőbe kerül, akárcsak Gemma Artertoné - - - SPOILER VÉGE), ugyanakkor annyira abszurd, bizarr szituáció alakul ki ezekkel a beszélő állatokkal, hogy muszáj nevetni, annyira szörnyű az egész. Egyik pillanatban meghökkenünk, a másikban vigyorgunk zavarunkban, a legszebb pedig az, hogy egyik sincs eltúlozva. Egyedül a megoldás tűnik kissé egyszerűnek és kevésbé ütősnek, de a vége főcím alatti tánc így is kaján vigyorra húzza az arcunkat. És hogy milyen Ryan Reynolds? Tökéletesen levedlette a „vicces, jóképű jófiú”-imázsát és átadta magát a karakternek (amit már csak az is jelez, hogy ő maga szinkronizálta Mr. Whiskerst a macskát és Boscót a kutyát) magam pedig egy percnyi hamisságot nem láttam benne. Egyszerre szánandó, szerencsétlen, szeretnivaló és lúdbőröztető, amit főként tekintetével ér el. Nehéz elképzelni, hogy ez a fickó fogja majd a nagydumás, félőrült, magabiztos bérgyilkos szerepét eljátszani a Deadpool-ban. Ugyanakkor, ha jobban meggondolom: az a skála, amit most ezzel az alakítással megmutatott nekünk azt bizonyítja, hogy több van ebben az emberben, mint amit elsőre kinézünk belőle. Ez már annak is világos lehet, akit még a Buried sem győzött meg.

Reynolds mellett Anna Kendrick és Gemma Arterton ugyan nem kaptak túlságosan hálás szerepet, de így sem silányulnak el: Kendrick ennivalóan cuki, Arterton pedig irtó vicces. Még test nélkül is. De a prímet Reynolds mellett Mr. Whiskers viszi, aki őszinte és rohadék beszólásaival próbálja Jerry-t ösztönözni újabb erőszakos cselekedetek elvégzésére. Éjfekete film ez, ami legalább annyira szomorú, amennyire vicces. Ugyanakkor rétegfilm is, ehhez kétség nem fér: a gore egyeseknek megfekheti a gyomrát, ahogy a téma is – legyen bármilyen vicces – kerüli a nagyközönséggel való könnyed kapcsolatteremtést. Egy igazi fekete gyöngyszem ez, Satrapit pedig nagyon nézem, kíváncsian várom, hogy mit alkot legközelebb. https://www.youtube.com/watch?v=IrYdswwPct4