A jogász - Kritika

Ridley Scott hullámzó teljesítményéből kiindulva sokat nem tudtam várni ettől a filmtől (a Cormac McCarthy-ismeretem pedig kimerül a Nem vénnek való vidékben), így kész zsákbamacskára ültem be. Ironikus módon, ami valamiféle reményt biztosított nekem arra, hogy különleges (netalántán jó) filmélményben lesz részem, az a negatív, panaszkodó, lehúzó kritikák tömkelege. Abból indulva ki, hogy eddig idén sok esetben ellenkező véleménnyel voltam azon filmekről, melyeket a szakma előszeretettel gúnyolt és szidott (lásd: Csak Isten bocsáthat meg, és félig-meddig a Föld után), azt hiszem jogosan voltam bizakodó.

Az egyik nagy bravúr A jogász című filmmel kapcsolatban az, hogy egy papíron nagyon egyszerű történetet (férfi anyagi okokból kifolyólag kacérkodni kezd a bűnözés gondolatával) úgy mesél, ahogy ezt eddig senki más, vagy ha mégis, akkor kevesen tették. Cormac McCarthy eredeti forgatókönyve szikár, abszurd világot ábrázol, melyben az alvilág nem ismer könyörületet, és amiben egyetlen ballépés egy hurkot képez a nyakad körül, amiből lehetetlen kibújnod, mert minél jobban próbálkozol, csak annál szorosabb lesz. Ezt egyébként a filmben egy találó metaforával ábrázolták. A jogásszal együtt a néző se hiszi el azt, amit az író folyamatosan próbál bizonygatni: itt bizony nincsen kec-mec, nincs bocsánat, nincsenek véletlenek, megtorlás van és végeláthatatlan erőszak. Egyetlen hiba és már menekülhetsz is, szeretteidet pedig jobb, ha szemmel tartod, mert sose lehet tudni, mikor jön az a bizonyos kocsi és rakják be az illetőt a csomagtartóba.

Azt mondtam a kritikám elején, hogy Ridley Scott-nak eléggé hullámzó a teljesítménye. Természetesen az Alien-t mesterműnek tartom, mint minden normális ember, a Szárnyas fejvadászt szintén, szeretem a Fekete esőt, ugyanakkor a Gladiátort bizonyos szinten túlértékelt filmnek tartom, nem gondolom, hogy olyan óriási film. A Trükkös fiúkat tudom még mondani, ami abszolút említésre méltó alkotás (egyben Cage egyik legjobbja az Adaptáció mellett), de A jogász egy nagyon különleges helyet foglal el a direktor filmográfiájában. Ugyan a Prometheus is hasonlóan megosztó volt (én inkább gondolom kidolgozatlannak és hanyagnak tartom), ahhoz hasonlóan ez a filmje is kockázatokat vállal. Nem játszik biztonságosan, ez pedig már önmagában nagy teljesítmény. Szabályokat kidobja a sutba, legalábbis azokat, amelyeket Hollywood felállított magának. McCarthy filmje ez inkább, mint Scott-é, McCarthy pedig nagyon egyedi módon és rendhagyóan mozgatja a szálakat, irányítja a cselekményt. Ami más rendezőnél lenne akciójelenet, az nála dialógusokban oldódik meg. És ha már dialógusról van szó, úgy itt is elhangozhat a „rendhagyó” jelző. McCarthy szereplői monologizálnak, elmélkednek életről, halálról, bűnről és büntetésről, ezáltal a film kap egy enyhén filozofikus ívet. Egyesek szerint egyáltalán nem realisztikus, ezt pedig aláírom. Persze, hogy nem az. De ami lényeg, hogy megfogalmaznak valamit és teszik ezt stílussal. Más kérdés, hogy valakinek ez a stílus bejön-e vagy sem.

Na persze egy jó filmhez nem elég egy jó forgatókönyv, még ha Billy Wilder azt is mondja, hogy ez minden, nem árt, ha kerítesz magad köré egy remek színészgárdát. Michael Fassbender a címszerepben elvártan nagyot domborít, ahogy Javier Bardem extrém hajszerkezettel rendelkező alvilági figurája is topon van, de az igazi meglepetés az a hideg szívű, könyörtelen nőt alakító Cameron Diaz okozza. Karaktere akár testvére is lehetne a Csak Isten bocsáthat meg anyukájának. Számító, durva, egyetlen szempillantásával meggyilkol, mindezt pedig csak a dialógusokon és a színésznő játékán keresztül kapjuk meg, fizikai valójában nem láthatjuk, amint kárt tesz valakiben. Jellemző ez a film többi részére is. Akciót csak ritkán látunk (az a kevés mondjuk mellbevágó), inkább lelki utazást kapunk. Egyszerű cselekményt dekódolva egy másik nyelvre, sorok között olvasva. Rettenetesen tetszett ez a film, mert minden képsora és minden szava a helyén van. Nincsenek gyenge pillanatok, minden egyes pillanata abszolút koncentrált és hatásos. Az átlagnéző számára viszonylag lassan vánszorgó lehet a cselekmény, az ínyencek azonban igazi kincsre lelhetnek itt. Beszív magába, elgondolkodtat, metaforái mélyítik a filmélményt, a mocskos-bűzös bűnvilág pedig megtépázva köp ki minket. A jéghideg világban csupán a Penelope Cruz által játszott feleség karaktere és a jogász közti viszony nyújthat némi fogódzót, de mikor ezt a szálat is beforrasszák, úgy a mi reményünk is szertefoszlik a főszereplő reményeivel együtt. Ronda, gonosz világ ez, mely egy gonosz, ámde mesterien kivitelezett és megírt filmben van ábrázolva. Ridley Scott legjobb formáját nyújtva nem csak letaglóz, de egyben szigorú tanmesét is tart mohóságról, bűnről, bűnhődésről. Stílussal és óriási tehetséggel, ennek eredményét pedig érdemes nézni, élvezni, elemezni. https://www.youtube.com/watch?v=oxnItPA1Z28