A kór 2. évad - Kritika

Tavaly nyár elején nagy örömmel ugrottam neki A kór friss 1. évadának, mert az előzetesek alapján úgy tűnt, hogy végre itt van egy olyan vámpíros sorozat, amelynek történéseit én is szívesen végig követném. Nem is kellett csalódnom, az első néhány epizód egy nagyon érdekes és egyedi mitológiát épített fel, viszont sajnos az utolsó részek felé közeledve egyre gyatrább lett a minőség, és az én lelkesedésem is alább hagyott. Ettől függetlenül mégis belevágtam a 2. évadba, egy jobb folytatás reményében.

Spoileresen folytatjuk.

Azt kell, hogy mondjam, baromi jól nyitott az új évad, az első epizód minden egyes percét élveztem, szépen visszarántott a sorozat hangulatába és kijelölte az utat a 2. szezon számára. Miután a Mester elmenekült, Setrakian professzor a nyomába eredt, ám hajtóvadászata zsákutcába futott és végül, az első évadból már ismerős Vaun-nal és vámpír alakulatával találja magát szembe, akik elviszik őt az Ősökhöz. Itt alkut kötnek, hogy egymás segítségére lesznek az ellenség felkutatásában és elpusztításában, viszont utóbbi nem megy olyan egyszerűen, hiszen korábban már kiderült, hogy az ismert vámpírölő módszerek nincsenek rá hatással, vagy legfeljebb csak megsebesítik. Így kerül képbe az Occido Lumen, egy legendás kódex, amiről úgy tartják, hogy magába foglalja a Mester gyengepontjának titkát. Ezt követően elindul az égész évadon át húzódó kutatás az ősi kötet után, amelyet maga az ellenség is birtokba szeretne venni.

Természetesen ez a fő szál és többnyire rendben is van, a professzor és Fet nyomozása végig érdekes és izgalmas marad, ráadásul ezzel kapcsolatban több flashbacket is kapunk, amik szerintem a sorozat nagy erősségei, egyszer sem éreztem úgy, hogy unalmas lenne a háttértörténet, sőt volt, hogy inkább voltam kíváncsi arra, mintsem a jelenkori szálakra. Így ismerhettük meg például a Mester eredetét is, akinek a kissé nevetséges külseje nagyon zavaró volt az első évadban, de végül egy egész értelmes magyarázatot kaptunk rá (szinte feleslegesen, mert időközben testet cserélt). Ez pedig nem feltétlenül nyerte el leghűségesebb szolgája, Thomas Eichorst tetszését, aki továbbra is egy félelmetes figura. A Mester jobb kezeként arra számított, hogy őt éri majd az a megtiszteltetés, hogy az ősi vámpír új gazda teste legyen, de mivel nem így lett, a benne felgyülemlett harag és bizonyítási vágy még inkább arra ösztönzi, hogy Setrakian előtt találjon rá a Lumen-re.

Eközben (végre valahára) a városban is zajlanak az események, az emberek szépen lassan ráébredtek, hogy mi zajlik körülöttük és elkezdték felvenni a harcot a vámpírokkal szemben. Itt jönnek aztán képbe a mellékkaraktereink, akik képesek kissé belerondítani az eddig szépen felvázolt képbe. Dutch az első évad után gyakorlatilag haszontalanná vált, a készítők azonban valamiért mégis úgy gondolták, hogy kell még nekünk a folytatásban, ezért megkapta a maga felesleges mellékszálait, de ezeket látván legszívesebben én is úgy visítottam volna, mint ahogyan ő tette Eichorst fogságában. Ezzel szemben Eph és Nora története sokkal értelmesebb fordulatot vett, ugyanis elkezdték kifejleszteni a vírus ellenszerét. Meglepően hamar sikerült is előállniuk egy vegyülettel, ám ennek a globális méretű elterjesztése a következő évadra marad. Mivel ők is inkább a főszereplő kategóriába esnek, az ő sztorijuk sem merül ki ennyiben, hiszen Eph-nek még mindig itt van a fia, Zach (óh, hogy lett volna inkább vérszívó kaja…), aki hatalmas változásokon ment keresztül két évad között. Nem, sajnos nem a karakterében keresendőek a változások, mert a kissrác továbbra is képtelen megkülönböztetni egy vámpírt egy embertől, hiába lóg ki 3 méteres csáp a szájából, nem-nem. A színész lett lecserélve, arra hivatkozva, hogy a komolyabb hangvételű jelenetekhez egy érettebb (értsd: tehetségesebb) gyerekre van szükség, de még így is csúnyán sikerült melléfogniuk. Ez a srác egyszerűen kikészített, többnyire az volt a feladata, hogy mérgesen nézzen az apjára, de nagyon nem ment neki a hiteles durcizás, ha pedig ráadásul meg is kellett szólalnia, akkor aztán voltak ott bajok bőven. Hozzá párosult a vírustól vámpír zombivá lett anyukája, akinek a Mester visszaadta a tudatát (már amennyire) így értelmetlenül sok időt fecséreltek annak bemutatására, ahogyan próbálja visszakaparintani gyermekét. Sajnos ez a szál sem került lezárásra, így tovább folytatódik a 3. évadban is. Juhé!

Ezektől a negatívumoktól viszont meg kell próbálnunk elvonatkoztatni, mert A kór 2. szezonja sokkal egységesebbre sikerült elődjénél. Nem lehet a minőségre sem panaszkodni, mert aminek jónak kellett lennie, az jó is volt, a remek fináléról nem is beszélve. Sajnos elő-előkerültek olyan történeti elemek, amelyek egész nyugodtan kimaradhattak volna, mert sokkal szívesebben láttam volna többet mondjuk Quinlan-ből, a több ezer éves ember-vámpír hibridből, akit ebben az évadban mutattak be. Összességében úgy gondolom, hogy megérte kitartani a sorozat mellett, mert a tavalyihoz képest egy jóval színvonalasabb szezont kaptunk, és nem várok kevesebbet a jövő nyáron érkező 3. évadtól sem.