A Szállító: Örökség - Kritika

Lassan minden szériát utol ér az elkerülhetetlen reboot. Ez eddig jobbára megmaradt Hollywood berkein belül, de jelen írás tárgya szerint már az öreg kontinensre is kezd átszivárogni a trend. Az amerikai kollégákkal ellentétben viszont úgy fest nem vagyunk tisztában annak jelentésével, és a készítők ugyan nem mentek el a manapság divatos sötét, realisztikus irányba, A Szállító: Örökség legfőbb hibája, hogy (a főszereplőn kívül) semmit sem változtat a bevált recepten.

Ha megnézzük Luc Besson alkotói leépülését, amikortól a mennyiség egyértelműen a minőség rovására kezdett menni, szoros összefüggést tapasztalhatunk a Jason Statham-et az akciósztárstátuszba bebetonozó Szállítóval. Az első rész sem volt önmagában formabontó, de az amerikaihoz képest az európai filmgyártás kisebb léptékű, ugyanakkor mégis kellően látványos akciói szerethető darabbá varázsolták Frank Martin első fuvarát, hála olyan, azóta lényegesen felkapottabb szakembereknek, mint Louis Letterier (A hihetetlen Hulk, Titánok haragja, Szemfényvesztők) vagy Pierre Morel (Elrabolva; Párizsból szeretettel). Azonban a csoda mindössze egy napig tartott és szinte azonos stábbal elkészült a cselekményt az USA-ba áthelyező folytatás. Visszatekintve nehéz lenne megmondani, hogy Bessonék részéről tudatos koncepció volt, vagy csak az amerikai piacnak kívántak megfelelni, de a második epizóddal nem csak a főhős járgányát cserélték le BMW-ről az azóta elengedhetetlen Audira, hanem a hangvételt is. A kurvás nővérkének öltöző bérgyilkosnők, fizikára még nagyobb ívben tojó akciók (a szaltóval a kocsi aljáról leszedett bomba azóta is kísért az álmainkban) pont az első rész - már-már infantilis - báját vették el. És noha szeretik a sárba tiporni a harmadik részt, a cselekményének visszahelyezése Európába még a képtelen akciók dacára is hangvételében sokkal közelebb állt az első részhez. Ezúttal még csak a Riviérát sem hagyjuk el, viszont az alkotás pont egy Jason Stathammel kevesebb, mint elődei.

A széria ugyanis egyvalamire volt igazán alkalmas: fenntartani Statham népszerűségét. A pályáját Guy Ritchie filmjeiben kezdő egykori műugró már éppen kezdett volna újra csencselni lopott szajréval London utcáin, amikor jött Besson kérése, ő pedig akciósztárrá avanzsált és azóta is kirobbanthatatlan a műfajból. A pályára olyannyira ráállt, hogy azóta is gyakorlatilag ebből él, és majd minden filmjében ezt a marcona, kemény öklű hőst hozza. Tegyük hozzá, hogy nagyon is jól áll neki, a The Expendables-filmekben maximálisan egyenrangú a nagy öregekkel és A kémben zseniálisan karikírozta ki eddigi pályafutását. A Szállító összes hibáját lényegében az ő karizmájának köszönhetően néztük el.

Ed Skrein (aki hamarosan Deadpoollal néz majd farkasszemet) viszont inkább olyan érzést kelt, mint aki most lépett ki az egyik divatmagazin lapjairól. Szó se róla, rajta jobban feszül az öltöny, mint elődjén, és verekedni is tud, de szúrós tekintete nem egyszer inkább már nevetséges, semmint komolyan vehető. Pont az a maszkulin kisugárzás hiányzik belőle, ami eddig a karaktert azzá tette, ami. Skrein sokkalta csibészesebb, fiatalosabb jelenség, ami nem is lenne gond, ha a reboot ezt kihasználná, a fő probléma viszont az, hogy a hangvétel, a tónus semmit sem változott, csak a járgányt cserélték le egy újabb modellre, a pályát nem, ezzel viszont az egész létjogosultsága teljesen feleslegessé vált. Az Örökség az eddigi epizódokra jellemző emberrablásra, rendőrökkel történő hajszára és bosszútörténetre van felfűzve, amit megfejelnek egy apa-fiú szállal (ami Ray Stevensonnak hála valóban szórakoztató perceket okoz) és erős feminizmussal. Csak míg a Mad Max utóbbit nem is olyan rég az egyszerű formai keretek között is végtelenül intelligensen és finoman alkalmazta, addig George Millerrel ellentétben a korábbi epizódokat, valamint az Elrabolva 2.-t vágó  Camille Delamarre végtelenül primitíven használja, amelyben a hölgykoszorú nem csak az azonos kinézet miatt marad karakter nélküli kirakatbábú.

Tipikus, Direct to DVD kategória A Szállító: Örökség, amellyel hamarosan a filmcsatornák elrejtett zugaiban találkozhatunk majd, viszont semmivel sem különb az előző két résznél, leszámítva persze a főszereplőt. Ha pedig megnézzük, hogy honnan indult Frank Martin karaktere - amely minden egyszerűsége ellenére könnyedén lehetett volna egy "Így csináljuk mi!" típusú válasz az Amerikaiak filmkészítésére - akkor különösen bántó, hogy ezzel szemben legalább olyan ostoba pénzgyártó franchise lett, mint legtöbb tengerentúli társa. https://www.youtube.com/watch?v=D8AtlmdNOPE