A tenger dala – Kritika

Azért lássuk be, hogy animációs fronton túlságosan is hozzá vagyunk szokva az amerikai ízlésvilághoz. Valahol elvárjuk, hogy legyenek benne cuki mellékkarakterek, vicces kiszólás a szülőknek, hogy ők se unják halálra magukat, merchandisingba csomagolt tanulság, hogy hazafelé legyen mit megvenni a kölyköknek és persze olyan fokú látvány, ami a megható és mókás betétek váltakozása között kellő mértékben fenntartja az érdeklődésünket. Éppen ezért mondjuk egy Miyazaki műre is már furcsán nézünk, pedig a keletről jött mesék közül még az ő munkássága is valahol a mainstreambe sorolható. Ezért is sajnálatos, hogy itt Európában – a nyilvánvaló különbözőségű nemzetek okán – kevés, és közel sem egységes, vagy erős képi világú animációsfilmek készülnek. Szerencsére A tenger dala minden féle viszonylatban az élbolyban helyezkedik el.   Ez pedig éppúgy köszönhető, gyönyörű küllemének, mint sokrétű, felnőtt fejjel is meglepően mély tartalmának, miközben a gyerek is jól szórakozik arra a másfél órára. A már a Kells titkával is sajátos képi világról és történetmesélésről tanúbizonyságot tevő Tomm Moore egy magával ragadó történetben meséli el Ben és csöndes kishúga, a félig selkie, azaz fókatündér Saoirsa kalandjait. A rendező tökéletesen vegyíti az anya elvesztését feldolgozni képtelen család kálváriáját az ír folklórral, miközben a nagybetűs üzenet is átjön.

Az viszont lényegesen magvasabb, mint legtöbb hasonszőrű társának. Nemcsak a testvéri szeretet és annak bonyolult (sokszor szó szerinti) kötelékét taglalja, hanem az emberre rárakodó és az évek alatt feldolgozni képtelen terheket is. Hogy mennyire próbálunk kapaszkodni a múlt árnyaiba, akármennyire fájdalmas is számunkra. És Moore tehetsége itt ütközik ki a leginkább: ahogy a valóságot és az ír népmesei világot mossa össze, nem csak egyes karakterek pontos mását és ezzel együtt problémáit ülteti át a gyerekfőszereplők – és ezzel együtt célközönsége – nyelvére, hanem egyúttal a megoldást is az ő kezükbe adja.

A formaiság viszont néhol a történet és némely karakter rovására is megy, de ez bőven bocsánatos a Magyar Népmeséket idéző, akvarellszerű képi világ fényében, amelynek majd minden kockája felér egy festménnyel és erre csak rájátszik Bruno Coulais (Kóristák, Coraline és a titkos ajtó) csodaszép aláfestése is. Ezért némileg sajnálatos, hogy egy ilyen mese nem kap akkora rivaldafényt, mint többi kollégája, de idővel (bízom benne) kijut majd a neki járó figyelemből. Pont úgy, mint a legkisebb testvérnek egy mesében. https://www.youtube.com/watch?v=VnsMjUGoAn8