A titánok haragja – Premier kritika

Meg kell vallanom, hogy mióta gyerekkoromban láttam a Disney-féle Herkulest, oda vagyok a görög mitológiáért. Mindig is szerettem az ezzel kapcsolatos történeteket – leszámítva a béna Herkules-Xena kettőst – ezért is furcsállottam, hogy Hollywood a Gyűrűk Ura sikere után, miért nem nyúlt azonnal a témához. Aztán a két évvel ezelőtti első résznél végre ujjongtam, hogy egy zúzós fantasyben megelevenednek az Olümposz istenei és a Tartarosz titánjai (A Villámtolvaj, csak kellemes vizuális petting volt a témában). Noha nem voltam maximálisan elégedett, mivel az egészben lényegesen több rejlett, mint ahogy azt a hangulatos előzetesek sugallták, de arra a pár órára kellemesen kikapcsolta az agyamat. A folytatás pedig nem ígér és nem is ad többet, mint elődje: egy végtelenül ostoba, de szórakoztató blockbustert. A történet – ami ezúttal is elfért egy A4-es papírlapon – lényegében folytatja az első rész hagyományait. Perszeusz most is bele keveredik az istenek viszályába, ami a halhatatlanok atyjának, Kronosznak a szabadulásához vezethet. Hogy ezt megakadályozza, Perszeusznak ezúttal is A pontból B pontba kell mennie kis kompániájával, Agenorral és az előző részből megismert Andromédával, hogy megszerezzenek egy titokzatos fegyvert, amivel lelehet győzni a titánok királyát.

Tehát a készítők maradtak a jól bevált(?) formulánál, és noha az első részt jegyző Louis Letteriert lapátra tették, jött helyette a tavaly még Los Angelesben űrlényekkel csatázó Jonathan Liebesman, aki minőségi javulást nem igazán hozott, de nem is rontott rajta, ezt pedig manapság meg kell becsülni. A rendező jelen dolgozatából most is látszik, hogy a dramaturgia, és a színészek vezetése nem az erőssége. Sokat ugrál jelenetek között, mintha a(z egyébként rém gyenge) dialógusokat minél hamarabb leakarná tudni, hogy aztán újra felrobbanthasson vagy felgyújthasson valamit.

A rendezőnek azonban – többé-kevésbé – szerencséje van a színészekkel. A legutóbb még farkasokkal táncoló Liam Neeson, valamint a most Bodzapálcáját nélkülöző Ralph Fiennes, minden különösebb megerőltetés nélkül haknizzák végig a filmet. Sam Worthington ígéretéhez híven jobban megerőltette magát színészileg, ami annyit tesz, hogy legalább annyiszor néz szomorúan, mint ahányszor zordan a kamerába, de nem okoz neki gondot, hogy a fel, majd eltűnő ókori lényekkel látványosan hajba kapjon (csak azért is el kellett sütnöm egy megjegyzést a frizurájára). Az újabb belépők közül már kevésbé jó a felhozatal. Az Andromédát alakító Rosamund Pike megjelenését tekintve haloványabb elődjénél, Alexa Davalosnál, a Tobby Kebbel-Bill Nighy viccesnek szánt kettősétől csak pár félmosolyra futja, az Árész szerepében tetszelgő Edgar Ramireznek pedig csak a muszklijai komolyan vehetőek, színészi eszköztára már kevésbé.

Mégis Liebesman javára írható, hogy az első résznél grandiózusabb látványt sikerült tető alá hoznia, valamint a száz perces játékidő alatt egyáltalán nem áll meg a 3D hullámvasút, ami elődjével szemben egyáltalán nem kamu. A főgenya Kronosz filmvégi zúzása például meg ér egy misét, akihez képest a Kraken egy kis köröm piszok, de túl sok ideje a pusztításra neki se marad.

Nyilvánvaló tehát a kérdés: milyen az első részhez képest? Ugyanolyan. Noha vannak újabb hibák is – mint a már emlegetett jelenetek közötti ugrándozás – és néhány régi is megmaradt, tehát ebben az esetben a videó játékokra hajazó (bocs, Sam) történeti szerkezet, aminek a végén várja hősünket az óriási főmonstrum, mégis egy tökéletesen élvezetes blockbustert kapunk, ha a popcorn és a cola mellé letesszük az agyunkat is. Az már más kérdés, hogy ez kevés ahhoz, hogy A titánok haragja bekerüljön a filmvilág Pantheonjába. https://www.youtube.com/watch?v=3ezhJymcQKw