A titkárnő - Kritika

Most, hogy kislányok és nagylányok a világot kizárólag a szürke ötven árnyalatában látják, időszerűnek érzem, hogy beszéljünk egy kicsit Mary Gaitskill novellája alapján (Bad Behavior) készült 2002-es filmről, A titkárnő címűről. Nem azért, hogy reklámfelületet biztosítsak annak a másik filmnek (dehogyis), sokkal inkább abból a célból vettem elő eme darabot, hogy egy kicsit más megvilágításba kerüljön ez az egész aberrált életforma (vagy legalábbis a filmvásznon való jelenléte és bemutatása), amit az ostorát csattogtató Mr. Grey alakja képvisel a mai időkben. Pedig ó, ha tudnák a kedves Hölgyek, hogy az előtt a Mr. Grey előtt már volt egy másik Mr. Grey...

A "The Original Mr. Grey" pedig ez esetben nem puszta reklámszöveg, hanem maga a kendőzetlen valóság; Mr. Grey (azaz James Spader) már 2002-ben élt és virult és szépen tudat alatt megágyazott egy bő évtized múlva bekövetkező, a világon orkánerejű szélként végigsöprő indokolatlan mániának. Ráadásul a teljes neve E. Edward Grey. Edward. Khm. Na de ez már az összeesküvés elmélet kategóriájába tartozik, ezt az írást pedig semmiképpen sem annak szánom. Beszéljünk a lényegről, beszéljünk a BDSM-ről, az aberrált szerelemi légyottokról, a különc szerelemről és egyéb állatfajokról. A titkárnő azon filmek közé soroltatja be magát büszkén és kitolt mellel, amelyek nem csak bemutatják, de valamiféleképpen romantizálják is azt, ha két, a társadalom peremére kivetett  ember között szerelmi viszony szövődik. Shainberg (illetve ha már azt nézzük, Gaitskill novellája) a mai divatot megelőzve illusztrálja egy szadista hajlamokkal rendelkező férfi és egy önmagát előszeretettel sanyargató nő komplikált és a konvencionálisság határain bőven túlmutató kapcsolatát anélkül, hogy szikár drámába csapna át.

Lee Holloway (Maggie Gyllenhall, akit a film sikere után se szippantott be a hollywood-i álomgyár pusztító gépezete és megmaradt a kisebb, de értékesebb filmeknél) a film elején kerül vissza a "normális" emberek közé. Nővérének esküvője napján engedik ki őt a kórházból. Ahogy a narrációból megtudjuk: egyáltalán nem érzi azt a felszabadultságot, ami ilyenkor elvárt az embertől. Édesanyja széles vigyorral az arcán nyugtázza kislánya hazatérését, de ahogy meglátja Lee savanyú ábrázatát, rögtön arcára is fagy a jókedv. Lee tudja, hogy a szabadság nagyobb korlátokkal jár és semmi/senki nem lesz ott, hogy megakadályozza őt kényes hobbijának űzésétől. Egyáltalán: akarja, hogy abbamaradjon? Karrierépítés céljából titkárnői állásra jelentkezik egy ügyvédnél (James Spader, aki ekkor már nem először alakított szexuális értelemben furcsa szokásokkal rendelkező férfit, és aki nem mellesleg az idén mozikba kerülő Bosszúállók Ultronjának kölcsönzi a hangját), akiről kiderül, hogy szintén megvannak a fura szokásai és nem kell sokat várni arra, hogy kialakuljon köztük egy különleges viszony.

A szituáció abszurditása nem marad észrevétlen: Shainberg jó érzékkel rakja tele filmjét humoros jelenetekkel, melyek azonban nem arra hivatottak, hogy a szereplőkön ízléstelen módon gúnyolódjanak, csak felismeri a helyzetben rejlő szürrealitást. Ezt húzzák alá a David Lynch házi zeneszerzőjeként elhíresült Angelo Badalamenti dallamai is, amelyek hangzása már eleve elemelik az adott filmet a valóság szürke talajától és egy távoli, de mégis ismerős dimenzióba repítik. Lee és Mr. Grey egymásra találása klasszikus "zsák a foltját"-eset. Mindkettőjüknek vannak bizonyos szükségleteik és éppen kapóra is jönnek egymásnak, hiszen ami egyik lényének lényege, az a másiknak éltető ereje. Kérdés persze, hogy ez az irodai piszkos, ferde románc meddig tarthat még, meddig folytatható, ez a kérdés a filmben fel is tevődik. Mielőtt azonban ez megtörténik, Lee és Grey napi rendszerességgel űzik perverz kis játékaikat, amelyek eleinte csak apróságokban nyilvánulnak meg, majd egyre merészebb és merészebb formákat öltenek.

Fontos megjegyezni: az egyik legfontosabb tulajdonsága A titkárnőnek az, hogy úgy romantizálja a két főhős furcsa kapcsolatát, hogy közben igyekszik nem elbagatellizálni a dolgokat. Érzékelteti a főszereplők őrlődéseit (főként Grey-nél figyelhető ez meg), de soha nem drámázza túl a szituációt. Nem szépíti, látjuk: beteg emberekkel van dolgunk, ugyanakkor közben fel is teszi a kérdést, hogy miért is ne lehetnének mindettől függetlenül boldogok? A normákon kívül is bőven ott van a szerelem lehetősége, csak meg kell találni. Alapvetően nem sokban különbözik ez a film a többi romantikus film szerkezetétől; épp az egyikben rózsákkal kedveskednek egymásnak és finom vacsorával, itt pedig a fenekelés és egyéb szadista megnyilvánulások válnak mérhetetlenül romantikus cselekedetté. Ennek megfelelően bár a témától kissé idegennek hathat elsőre, de a film meglepően kedves, gyengéd és igen, romantikus hangokat is képes megütni épp azért, mert a rendező megfelelő mértékű empátiával közelít hősei felé. Nem sajnálkozik, nem ítélkezik, megérti őket és megszeretteti őket a nézővel. Még akkor is, ha furák, még akkor is, ha eltérnek attól, amit az emberek nagyja normálisnak mond. Shainberg a pornófilmekben és férfiak/nők nedves fantáziálgatásaiban agyonjáratott főnök/titkárnő kapcsolat adta lehetőségeket is ügyesen kiaknázza. Anélkül, hogy az egész átmenne olcsó pornóba vagy közhelyes szexfilmbe, humorral tálalja. A kötelező, sokatmondó elemek megvannak, csak épp már éppen-éppen mintha átmennének finom paródiába: vicces például, ahogy Maggie karaktere csillogó tekintettel lesi főnöke minden megszólalását és hatalmas, csalódottsággal vegyes enyhe dühvel nyugtázza, ha nem tesz kedvére. James Spader pedig egyszerűen zseniális az ügyvéd szerepében, ahogy az is dicsérendő, hogy maga a forgatókönyv nem vájkált túlságosan mélyre a múltjában és nem ásott elő semmi "csúnya, rossz gyermekkort" és tette meg mindennek okozójául. Egyáltalán, az okok itt mellékesek, csak az számít, ami most van. Mr. Grey titokzatosságához kiválóan társul Spader simogató, nyugodt beszédstílusa és kifinomult színészi játéka. Tegyük mellé Maggie Gyllenhall aranyos egérhangját és megkapjuk minden idők egyik legfurább szerelmespárját. Még dobjuk hozzá Lee film végi éhségsztrájkját és tessék, amikor a mazochizmus egy őszinte és kedves, mindent kifejező szerelmi gesztussá válik. És ha már itt tartunk: hát nem az van, hogy szerelmesnek lenni már önmagában mazochizmus? blah...

Végszóként, bár - merem bevallani - nem volt szerencsém látni A szürke ötven árnyalatát, pusztán a két film alapvonalait nézve Shainberg jóval E.L. James előtt járt. Ráadásul - kiindulva a szürke-kritikákból - tette mindezt nagyobb kvalitással, őszintébben, szókimondóbban és több románccal fűszerezve. Felesleges mellékzöngék nélküli, finoman erotikus, beteg romantikával megdobott, abszurd és szürreális és - még egyszer, a miheztartás végett hangsúlyozom - ŐSZINTE hangnemű film készült. Melyet már csak aktualitása miatt is érdemes mindenkinek elővennie, akinek a BDSM és szerelem viszonyáról már csak a szürkeség jut eszébe. https://www.youtube.com/watch?v=AFma24S-Uvw