Agyas és Agyatlan – Kritika

Lehet, hogy öregszem – amit így 30 alatt azért elég merész kijelenteni – de egyre többször érzem azt egy-egy filmnél, hogy túl sok. Túl sok az erőszak, túl sok a testnedv, az öncélúság, túlságosan PC (lásd. idei Oscar), vagy túlságosan nem az. Hollywood persze mindig is a fokozásairól volt híres, semmint az arányérzékéről és egy bevált trendet, receptet addig tolt, amíg ki nem véreztette és a közönség rá nem unt. Hány, de hány olyan egy ötletes film van, amelyik feleslegesen szériává bővült? El nem mozdulva a vígjátékok talajáról ott van a Másnaposok-trilógia, de az olyan filmfranchise-ok is beállhatnának a sorba, mint a Karib-tenger Kalózai, vagy a Shrek-ek. Sacha Baron Cohen lényegében nem egy karakterből, hanem önmagából csinált brandet, amely most ért el egy – talán visszafordíthatatlan – mérföldkőhöz.

Tegyük hozzá gyorsan, hogy Cohen mindig is a polgárpukkasztásból élt és ennek köszönhette a hírnevét is. Borat, Brüno vagy maga a diktátor mind-mind eltúlzott sztereotípiák voltak, amelyekkel – különösen az első két esetben – könyörtelenül szembesítette az embereket. A dokumentarista jelleg azonban nem működhetett örökké, ezért a komikus A diktátorral átvándorolt a játékfilmekre, de a lényeg abban az esetben is érthető volt, ha kevésbé erőteljes is, mint korábban. Most pedig itt az Agyas és agyatlan, és az egykori Borat a humorban ezúttal sem ismer tréfát, vagy határokat. Tréfát űz az AIDS-től kezdve a gyerekeken át az alsó osztályig mindenkiből annyira, hogy az már sokaknál garantáltan kiborítja azt a bizonyos bilit.

Ráadásul nem csak a szociális rendszerrel visszaélő, segélyeken tengődő, egyszerű focidrukkert állítja ezúttal pellengérre, hanem ezt vegyíti az elmúlt években új erőre kapó kémzsáner kiparodizálásával. Azonban míg előbbiben hellyel-közzel sikeres, addig az utóbbit csak alibinek használja és csúnyán elvérzik. A forgatókönyvíróként is közreműködő Cohen megelégszik a brit focihuligánok kifigurázásával, ami sztereotípiája ellenére sem olyan erős, mint amit az emberek a melegekről, vagy a közel keleti államberendezkedésekről gondolnak, utóbbiban jobbára a Kingsman elemeiből szemezget, azt is ügyetlenül. Rendkívül hiányzik a kémfilmekre jellemző stílus, de Louis Leterrier (A hihetetlen Hulk, A titánok harca, Szemfényvesztők) ennek egyébként is híján van és a két fivér - akiknek a családi neve véletlenül sem Grimsby, csakhogy megvédjem a címfordítókat – kalandját akármelyik bérdirektor elkészíthette volna. A Kingsmannel történő párhuzamra csak ráerősít Mark Strong karaktere, aki hiába kölcsönöz mélységet a meglepően drámai és működőképes gyerekkori flashbackeknek, jelenetei inkább kínosak, mint viccesek, amelyek mellett még Robert De Niro legutóbbi fütyi villantása is eltörpül.

Cohen persze most is zsigerből hozza a suttyót, és akármennyire is húzom a számat, elérte azt, hogy ezeken a politikailag a legkevésbé sem korrekt vicceken el-elmosolyodjak, vagy akár nevessek, párosuk Stronggal pedig ha nem is felejthetetlen, de működőképes. A forgatókönyv annyira rájuk koncentrál, hogy mindenki másról megfeledkezik: Rebel Wilson már egyértelműen unalmas a bumfordi és szókimondó csaj szerepkörében, Isla Fisher szerepe majdhogynem kimerül egyszerű biodíszletben, Ian McShane vagy Penelope Cruz pedig gyakorlatilag akárkivel helyettesíthető lenne.

Egy klasszikus South Park rész szólt arról, hogy mivel lehet viccelni és a film nézése közben rengetegszer eszembe jutott az ominózus epizód, aminek a végén az emberek megörültek, hogy már viccet lehet csinálni a HIV-vírusból. Ha Cohennek az volt a célja, hogy mások nyomorán úgy röhögjünk, hogy közben kellemetlenül érezzük magunkat, akkor a küldetését ezúttal is sikeresen végrehajtotta, amennyiben nem, akkor viszont most ért el a jóízlés(?) határáig, ahonnan egyelőre nem kellene tovább menni. De lehet, hogy csak öregszem és mostanra kissé prűddé váltam. https://www.youtube.com/watch?v=Unj8Umprrnc