Agymanók - Kritika

Bevallom, egy ideje már kezdtem lemondani a lámpás cégről, viszont a sokáig a komfort zónájából kitörni látszó Dreamworksben sem találtam meg a számításaimat. Utoljára a Fel! játszott úgy az érzelmeimmel, mint most az Agymanók, melyet (minő véletlen!) pont ugyanaz a Pete Docter rendezett, mint jelen írás tárgyát. Hiába ríkatott meg a Toy Story 3 befejezése, megvalósításában, valamint jól ismert karaktereiből hiányzott az igazi újdonság varázsa. Erre csak rájátszott az, a Pixart is elérő szomorú tendencia, hogy az egykor úttörő eredetiségükről híres stúdió is ráállt a folytatásokra, ami eddig a Verdák második részében valamint a Szörny Egyetemben kulminálódott, de egy szem eredeti próbálkozásuk is megragadt egy kedves kis mese szintjén, ami a tőlük várható csodától nagyon is messze van. Az Agymanók viszont már az alapkoncepciójával is rabul ejtett és az elmúlt évek legeredetibb ötletét villantotta fel, amelyben egy kislány fejében játszódó érzelmeket, valamint azok kihatását tulajdonosukra állította a középpontba. Rettentő komplex alap, aminek a Pixar - hosszú idő után először - maximálisan meg is felelt.

Docter munkája ugyanis igazi pszichológus másfél órája kicsiknek és nagyoknak egyaránt, közben viszont nem felejt el ízig-vérig - abszolút pozitív értelemben értendő - hollywoodi tanmese sem lenni. A fiatalabbak ugyanis nem csak két ellentétes figura, Derű és Bánat (valamint az előzetesekben egy nagyon ügyesen elrejtett harmadik személy) kalandjait és összecsiszolódását követhetik végig, hanem - és ez az Agymanók talán legzseniálisabb érdeme - érzelmeik kezelését, azok megélését is megtanulják, valamint hogy milyen károkat okozhat, ha ezek közül csak az egyiknek, vagy éppen mindegyiknek engedünk. Emellett a felnőtteknek komoly önismereti tréning: helyesen élem meg az érzelmeimet? Életem során milyen személyiség vonásaimat hagytam magam mögött és milyenek alakultak ki helyette? Az élet és az azok okozta nehézségeire adott válaszaim mennyire határozták meg azt, aki ma vagyok? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sorjáztak a fejemben, miközben egy kislány személyiségének jelentős és látványos - valamint végtelenül megindító - belső átalakulásának lehettem szem és fültanúja.

Emellett Docter hihetetlen profizmussal és szemtelen kreativitással nyúlt az olyan bonyolult fogalmakhoz, mint az emberi személyiség az elme és a tudatalatti, valamint az ezeket irányító érzelmek, nem feledve ezzel együtt az elengedhetetlen humort sem. Noha a főszereplők Derű és Bánat, a vicces mellékfigurák, mint Undor, Harag és Majré nem kevésbé fontosak, mint a két ellentétes, mégis az életben való boldoguláshoz elengedhetetlen érzelem, tetteikkel éppúgy befolyásolják azt, hogy a kis Riley miképp él meg olyan változásokat, melyek jelenlegi kis életét felzaklatták és elindították egy végeláthatatlan változás útján, de aminek bármi lehet a végkimenetele. A rendező emellett az Agymanók képében elkészítette a Fel! szó szerinti kistestvérét. Mindkettőben központi elem a múlt elengedése, de más-más módon, ráadásul míg Carl Fredricksen (élet)útja végén a múltjának, addig Riley eme ösvény elején személyiségének addigi formálóitól válik meg fokozatosan. Olyan ismerős érzések, emlékek ezek,  amelyeket mindannyiunkat alakítottak, mindannyian átéltünk. A film pedig a moziból kijövet sem enged minket és egyre csak azon agyalunk majd, hogy a fejünkben mik azok az érzelmek, amelyek folyamatosan kisajátítják felettünk az irányítást, mégis énünk, legbelső lényünk elengedhetetlen részei.

Hiába halad a cselekmény a jól kialakított hollywoodi dramaturgia mentén, hiába érződik, hogy a premier féléves előre hozása itt-ott szükséges kurtítást vonhatott magával a történeten, az Agymanók mikrokozmoszában ismét megelevenedik a nagybetűs VARÁZSLAT. Egy értelmileg és érzelmileg is intelligens és tanulságos mese, amire még mindig csak a Pixar képes. https://www.youtube.com/watch?v=Qcjchg5QvOg