Amerikai mesterlövész - Kritika

Én lennék az utolsó krapek a filmrajongói körökben, aki kritizálni merné Clint Eastwood munkásságát - legyen szó akár a színészi, akár a rendezői pályafutásáról - és az első, aki dicsérő szavakkal illetné. Illetem is, megérdemli: Eastwood minimalista stílusban, abszolút a hollywood-i álomgyár szabályaira fittyet hányva képes történeteket mesélni. Történeteket, amikben rendre lerombol valamilyen mítoszt, legendát. Mivel Hollywood nagy része sokkal inkább a mítoszgyártásra hivatott, semmint annak lerombolására, a színész/rendező stílusa hatványozottan üdvösnek hat. Akár ha a westernjeit megnézzük (pl.: Nincs bocsánat, amiben a saját imágóját vizsgálta meg egy kritikus lencsén keresztül), akár ha a Gran Torinót, vagy a másik legjobb példát, a Levelek Iwo Jimából és a Dicsőség zászlaja testvérfilmeket, (amely igazán egyedi vállalást vitt véghez: egy éremnek megmutatta mindkét oldalát), feltűnhet az, hogy miért tartom olyan fontosnak Eastwood-nak, mint rendezőnek a munkásságát. Utóbbi példát akár még jelenleg tárgyalt filmünkhöz is köthetjük, ugyanis mind az Amerikai mesterlövész, mind az Iwo Jima-filmek a háború témakörét járják körbe. Más-más megközelítésből persze: a Dicsőség zászlaja és a Levelek Iwo Jimából egy háborút mutat be kétszer, mindkét fél szemszögéből megmutatva az eseményeket. Megismertet minket két, egymástól gyökeresen különböző kultúrával, hogy aztán empátiával és az ebből fakadó zaklatottsággal a szívünkben elengedjen minket. Az Amerikai mesterlövész pedig egy jellemtanulmány keretein belül kalauzol el bennünket a szeptember 11.-i merényletet követő amerikai-iraki haddelhadd közepébe.

Mindezek után a bennem élő nagy Eastwood-fan teljes joggal várta a Mester legújabb dolgozatát. Az amerikai patriotizmus, a "mi vagyunk a legjobb állam a világon"-mentalitás idézőjelbe tevése és a háború értelmét megkérdőjelező film helyett azonban mindennek az ellenkezőjét kaptuk meg. Nincs idézőjel, nincs a rendezőre oly jellemző kritikus hangvétel. Egyedi háborús film helyett egy olyan darabot kaptunk a témában, ami minden ízében kimeríti az "ízléstelen háborús film"-fogalomkörét. Hajszolja, élteti a patriotizmust, az irakiak gonoszak és csúnyák, a nők alárendelt szerepet kapnak (szegény Sienna Miller-nek nem sok dolga akadt, mint aggódni és bosszankodni amiért férjura távol van), a férfiak pedig csak akkor férfiasak és akkor érnek bármit is, ha habozás nélkül a vérüket ontják a hazájukért. És persze Chris Kyle a legnagyobb hős Amerikában. Ha pedig mindezt meg mered kérdőjelezni, akkor Te vagy a legnagyobb féreg és takarodj innen.

Ezt a borzalmasan bántó és súlyosan propagandisztikus jellegét a filmnek csak néha feledtetik a film egyéb, amúgy jó tulajdonságai. Bradley Cooper például egészen döbbenetes átalakuláson ment keresztül a címszereplőt jelölő Chris Kyle hiteles megformálásának érdekében. Függetlenül attól, hogy a filmen látott alak mennyire felel meg a valóságnak (mondják, hogy az igazi Kyle egy hazug volt és hőstetteit erős túlzásokkal adta elő, ellenben a filmben makulátlan lelkű hősként tűnik fel, aki jó hazafiként egyből megy is katonának a 9/11-es merénylet láttán), játéka alázatos és mélyre hatoló. A zsánerre jellemző harcjelenetek is hangsúlyos szerepet kaptak, melyek szintúgy mesterember keze munkáját dicsérik: ha csak az alkotás többi jelenetétől elkülönítve nézzük őket, akkor kendőzetlenül brutálisak és nem kérnek bocsánatot. A kamera nem mozdul el szemérmesen és félősen egy éppen lelőtt gyerek látványától, hanem hagyja, hadd nézze a néző. Ez önmagában vállveregetést ingerlő lépés (sőt, mi több), más lapra tartozik, hogy egyébként szörnyen egyoldalúak a film többi részének fényében. Részrehajlás nélkül hullajtják Eastwood hősei az iraki katonákat, nézőként pedig zavarban érzem magam: mintha a rendező hátrahagyta volna filmművészeti hitvallását és inkább politikai állásfoglalását kívánta hirdetni. Utóbbi ha igaz, ha nem, ellenkezője kevésbé érződik, pedig talán egy icipicit mintha hajlott volna afelé, hogy a háborúnak egy másik oldalát is megmutassa. Talán nem ártott volna egy-egy pozitívabb karaktert is felvonultatni a "másik" oldalról, hogy egy kicsit árnyaltabb legyen a kép.

A film második felében (ami jobban sikerült, mint az első, de mégis...) a háború tüzes poklából átmegyünk a hazai terep, a szerető, meleg otthon kínzó eseménytelenségébe és csendjébe: Kyle ugyanúgy küzd a civilizált, normális életbe való visszailleszkedéssel, mint tette azt William James A bombák földjén-ben. Bigelow filmjével ellentétben az Amerikai mesterlövészben egy kvázi kósza lábjegyzetként van csak jelen mindez, csak úgy mellékesen. Kevésbé erőteljesen, kevésbé dominánsan, kevésbé hihetően, mert a rendezői intenciókkal ezek a képsorok tökéletesen ellentétben állnak: hiányzik az összhang (Kyle eleve boldogan megy háborúba, egyetlen percre sem kérdőjelezi meg sem saját döntését, sem pedig Amerika hadba állását, mintha tényleg egy rossz propaganda-filmet néznénk), ami szükséges lenne ahhoz, hogy kellő mennyiségű drámai színezetet kapjanak a film végi képsorok. Megint, hiába Cooper remek játéka, Eastwood rendezése és az első fele a filmnek keresztbe tesz saját magának. A civil életbe való beilleszkedés képtelenségét egyébként olyan érzékletes és drámai jelenetek jelzik, mint például a családi kerti parti, amikor Kyle egy kutya ártalmatlan ugatásában és játékos vicsorításában látja meg az ellenséget és kis híján kitekeri a nyakát. Ez azon kevés remek jelenetek egyike, amelyek megvillogtatják Eastwood tehetségét. Visszafogottak, de hatásosak.

Mindent egybevetve azonban felszínes és bántóan egyoldalú film lett az Amerikai mesterlövész egy olyan emberről, aki valamelyest beleilleszkedik az Eastwood-hősök körébe (férfi erőszakos múlttal), mégis megkérdőjelezem a rendező döntését. Miért kellett Chris Kyle-ról filmet készíteni? Miért kellett lenyomni a torkunkon ennek a tökéletes amerikai férfinak a történetét, aki a filmben látottak alapján minden, de tényleg minden szituációban megállta a helyét? Miért kéne hogy érdekeljen minket, Amerikán kívül ennek a férfinak a története? Mit tud mondani nekünk, magyaroknak? Hogy a háború rossz? Tudtuk eddig is, sokkal jobb filmekből. De még így is, túlságosan sekélyes a drámázás és túlságosan alulírtak a karakterek. Túl amerikai, túlságosan hirdeti a háborút, ez utóbbi pedig rossz szájízt hagy az ember szájában. A brutális akciójelenetek ellenére is. Jellemtanulmányként sem működik túlságosan, árnyaltság ahhoz sem ártana, ennél sokkal több. Ami pedig a sok Oscar-jelölést illeti, túl sok minden nem igazolja az Akadémia ízlését. Műfajában semmi újat nem mutat, nem tudok másra gondolni, mint hogy mindenkiből előhozta a hazafias szellemiséget. Mert ha azt nézzük, nincs sokkal jobban megrendezve ez a film, mint a direktor előző munkája, a Jersey Boys. https://www.youtube.com/watch?v=99k3u9ay1gs